Maradona [antikvár]

Bevezető Bárkinek, aki kételkedik abban, hogy Maradona sokkal több volt egy labdarúgónál, elég csak egy pillantást vetnie azokra a szalagcímekre, amelyekkel az újságok beszámoltak 2020. november 25-én bekövetkezett haláláról. „Le Dieu est Mort" („Isten halott") - hirdette a francia L'Équipe, „Halhatatlan: 1960 - mindörökké", írta az argentin Olé, emlékeztetőül, hogy Maradona nemcsak futballgéniusz volt, de egy ikon, egy legenda is. Az egyik transzparensen, amelyet a jórészt szegénységben élő argentin descamisadók („félmeztelenek") tömegében feltartottak, ez állt: „Nem az számít, hogy mit tettél az életeddel, hanem az, amit a miénkkel tettél." Emlékek jutnak eszembe egy napról, valamikor az 1990-es évek elejéről, amikor Buenos Aires központjában vonatra szálltam, hogy eljussak egy szegénynegyedbe. Maradona gyökerei után kutattam egy életrajz megírásához, amivel azért bíztak meg, mert egyrészt Spanyolországban töltött gyerekkorom óta szerettem a futballt, másrészt mert az 1980-as években Buenos Airesben dolgoztam külföldi tudósítóként. Rá kellett jönnöm, hogy bármit is tudtam Maradona életéről a pályán és azon kívül, semmi sem készíthetett fel arra, amit ott láttam. A felfedezőutam során olyan helyekre jutottam el, ahol az utcák nem voltak kikövezve, nyitott szennyvízcsatornák és rothadó zöldség bűzöl-gött, és ahol a fémhulladékból, kilazult téglákból és kartonpapírból ösz-szetákolt kunyhót, amelyben Maradona a gyerekkorát töltötte, virágokkal és rózsafüzérekkel feldíszített szentélyként tisztelték. Amikor meghallottam a halálhírét, egy fénykép jutott eszembe. A pár éves Maradona szerepel rajta, ahogy éppen rozoga otthonában focizik. Már kiskorában erősen, határozottan lőtte el a labdát ballal, amikor ráunt a kergetésére. Az utóbbi években, különösen Argentínában, a médiában sokszor úgy ábrázolták Maradonát, mintha egy istenadta tehetség, egy varázsló