A Monarchiától Trianonig egy magyar diplomata szemével [antikvár]

Látókör és hivatás A diplomatapálya a modern külügyi szolgálatok megteremtése, de legalábbis a bécsi kongresszus óta általában irigység és csodálat tárgya. A közvélekedés szerint a diplomata az, aki fenséges palotákban időzve, puhán csukódó ajtók mögött, félig titokban intézi a világ dolgait; kompromisszumkészsége már-már botrányos és még a modern világban is olyan előjogokkal bír, amelyek, ha nem is a középkorba, de legalábbis a 19. századba vezetnek vissza. Praznovszky Iván emlékiratai ebbe a világba engednek betekintést, és ajtót nyitnak számunkra egy olyan mesterségre, amely lassan kiveszőben van. A tehetséges, a lateiner középosztályból kiemelkedett és a család fiktívnek bizonyuló nemességéhez váltig ragaszkodó fiatalember nagyon korán eldöntötte, hogy diplomata lesz, és tehetsége, szorgalma, elhivatottsága révén meg is valósította álmát. Bár életének legfontosabb pillanata nyilvánvalóan a párizsi békekonferenciára érkező magyar békedelegáció főtitkársága és a párizsi magyar képviselet megszervezése volt az első világháború után, legtöbb nosztalgiával és érzelemmel mégis a közös külügyminisztériumban, a Ballhausplatzon eltöltött évekről nyilatkozik. Évtizedekkel később, megtörten és megalázva is érezhető büszkeséggel ír arról, hogy a világ egyik legjobban működő, legkomolyabb hagyományokkal rendelkező és egyik legfelkészültebb külügyi apparátusának tagja volt. Meglehet, Praznovszky nem volt a magyar külügyi szolgálat legbrilliánsabb tagja: nem volt meg benne Kánya Kálmán irodalmi magasságokba emelt szarkazmusa, Khuen-Héder-váry Sándor profizmusa, Bánffy Miklós művészi tehetsége — idős korában írt filozofálgatá-sai inkább ámbitusra való bölcselkedések. Mégis, e pompásan összeállított kötet lapjairól bontakozik ki egy ádagos magyar diplomata képe, aki egyforma önérzettel tárgyal az akkori világ hatalmasaival, parádés nyelvtudással képviseli hazáját Párizsban és tagadhatatlan mesterségbeli tudással intézkedik, szervez és figyel. Leírásaiból, jelentéseiből nem hiányzik az iróniáig menő éleslátás, és minden sorát ádengi, hogy pályáját hivatásnak tekinti: erre készült gyermekkora óta, nem anyagi céljai vannak munkájával, hanem a kötelességérzet és a jól végzett munka felett érzett elégedettség vezeti. Ez a kulcs ahhoz a messziről kacskaringósnak tűnő pályához, amely a közös külügyminisztériumtól a külügyi népbiztosságon át a Magyar Jelzálog-Hitelbankig vezette. És hivatástudata nem önmagáért van: amikor úgy érzi, hogy méltánytalanság érte, maga áll fel a székéből, és még fiatalon új karrierbe kezd: külügyi szakíró lesz és a magángazdaság egyik megbecsült szereplője. Értékrendjét azonban mindig meghatározza a lojalitás egykori munkahelyeihez, az általa fontosnak tartott elvekhez, értékekhez. Nem hőzöng, nem mutogat vissza, nem sértődik meg: a Ballplatzon sem tette volna. Köszönet a szépen válogatott és fontos kötetért a szerkesztőnek és a kiadónak: meggyőződésem, hogy nem a túlzó aktualizálás mondatja velem: ahogy a diplomatapálya kívülről furcsának tetsző állandóságai, Praznovszky Iván emlékirata is a külügyi hivatás alapvető kérdéseiről szól: szolgálatról, hivatástudatról, szakmaiságról. Martonyi János külügyminiszter