Antall József élete képekben [antikvár]

,CSAK AZ ÉRKEZIK MEG, AKIT VÁRNAK Kattognak a fényképezőgépek, és celluloid golyószórószalagjaik elénk lövik annak az embernek a múltját, akit Antall Józsefnek hívnak. Egy halvány fülű csecsemőét, piarista diákét, szerelmes vőlegényét, ifjonti apáét, a Semmelweis Orvostörténeti Intézet főigazgatójáét, egy jó kiállású férfiét, aki — történetesen — 1990 májusában — a történelemben — Magyarország miniszterelnöke lett. Villannak előttem a képsorok, zuhognak, ragyognak előttem a képkivágások, és én nem tudom kiválasztani azt az egyetlen pillanatot, mely mindenestől és egyetlenül Antall Józsefet jelenti. Mert az a kép bennem van, az idő fényképezhe-tetlen mélyén: tízéves fiú áll karba font kezekkel a piarista gimnáziumi folyosó egyik napsütötte ablakában, megjelölve az idő célkeresztjével valami hallatlanul könnyed keretben. Kék szeme van, égő kék szeme, és idenéz a mellkasomba, a szívem mélyéig, valami gyerekes félmosoly bujkál az ajkán, kölykök vagyunk, akkor még halhatatlan gyerekek. „Sír az út előttem, bánkódik az ösvény " — nehezen kaptatok az Antali-képek nyomában. A fényképezés a pillanat és a véletlen művészete. Talán ebben rokon a történelemmel. Nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy már akkor, a tízéves kori félmosolyú képben kiválasztotta őt a történelem. Megjelölte. Hívta, ösztönözte, sodorta — maga felé. Hogy elérkezzék történelmi időnk egy választott pillanatáig. „Csak az érkezik meg, akit várnak " A fényképek pergő kavalkádjából elénk kerül a megjelölt ember. Magam mint politikátlan ember, sosem láttam benne a politikust. A kék szemű gimnazistát láttam — a hatalom ruházata nélkül. Mégis, a történelem fbivetítette az idő falára, legendásította. „Csak az érkezik meg, akit várnak " Ilyen embert, ezt az embert várta és elfogadta az a bizonyos nép, mely a Kárpátmedencében és „azon is túl" magyarul beszél. Európai, kiművelt emberfőt. Bizonyos ideált, erkölcsi, emberi-szellemi erőt.