Egyedül vagyunk [antikvár]

ELSŐ RÉSZ - Tehát ön, kapitány, csökönyösen megmarad amellett, hogy Mária Lujza sohasem szerette Napóleont? - Sohasem szerette. A lipcsei csata után pedig egyszerűen elfelejtette, hogy valaha a császár felesége volt. A malle-posta fehérre lakkozott luxuskocsija óránként öt kilométert döcögött előre az erdei úton Klagenfurt felé. A bécsi Hof-und Staatskalender szerint holdtölte volt, de az eget felhők borították, s az útra koromsötéten borult a tavaszi éjszaka. Csípős hideget leheltek az erdők. A fák zúgtak, a lovak patkói csattogtak, a hintó egyhangú dübörgése elálmosította az utasokat. Az országutak gyalázatos állapotban voltak; a szíjakon függő üveges batár úgy himbálódzott, mint valami ladik a viharban. Bőrrel bevont ruganyai minden zökkenésre recsegtek-ropogtak. Tetejét néha végigsúrolták az útra hajló ágak; mintha eső paskolta vagy hullámok locsolták volna a lustán úszó bárkát. - Fázik, madame? - kérdezte egy éles, katonás, csattogó tenor franciául. - Petrovna Katarina, édes, szabad ezt a takarót a térdére terítenem? - csendült meg halkan egy női hangocska, azzal az alázatos, de bizalmasan becézgető gyöngédséggel, amelyen a dajkák, komornák, és az elszegényedett barátnők szoktak gügyögni. - Hercegnő, hódolattal felajánlom a kesztyűmet — vágott közbe egy vidáman és hetykén zengő, fiatalos, majdnem fiús bariton, s egy pár vaskos, merev szárú ulánus-kesztyű nyúlt a hercegnő felé. - A kesztyűjét? Mit csináljak vele? - Lábzsáknak jó lesz. Nevetés. Aztán újra Mária Lujzáról beszélgettek. - Halljuk a bizonyítékokat, kapitányom. - Nem szívesen. - Ó, ah! A sötétben négy ló patkója csattogva verte a kavicsos utat. - A szövetségesek bevonultak Párizsba. Napóleon Fontainebleau-ban vívódott magával, hogy lemondjon-e a trónról, vagy lemondjon az egész viharos, egyeden és össze-hasorüíthatatian életről, amelyet egyedül csak ő élt át, amióta emberek laknak a földön: egyedül csak ő, Bonaparte Napóleon.