Egyedül vagyunk I-III. [antikvár]

ELSÖ RÉSZ I. - Tehát ön, kapitány, csökönyösen megmarad amellett, hogy Mária Lujza sohasem szerette Napoleont ? - Sohasem szerette. A lipcsei csata után pedig egyszerűen elfelejtette, hogy valaha a császár felesége volt. ... A Maile-posta fehérre lakkozott luxus-kocsija óránkint öt kilométert döcögött előre az erdei úton Klagenfurt felé. A bécsi Hof- und Staats-Kalender szerint holdtölte volt, de az eget felhők borították s az útra koromsötéten borult a tavaszi éjszaka. Csípős hideget leheltek az erdők. A fák zúgtak, a lovak patkói csattogtak, a hintó egyhangú dübörgése elálmosította az utasokat. Az országutak gyalázatos állapotban voltak; a szíjakon függő üveges batár úgy himbálódzott, mint valami ladik a viharban. Bőrrel bevont ruganyai minden zökkenésre recsegtek-ropogtak. Tetejét néha végigsúrolták az útra hajló ágak; mintha eső paskolta vagy hullámok locsolták volna a lustán úszó bárkát. - Fázik, Madame? - kérdezte egy éles, katonás, csattogó tenor franciául. - Petrovna Katarina, édes, szabad ezt a takarót a térdére terítenem? - csendült meg halkan egy női hangocska, azzal az alázatos, de bizalmasan becézgető gyöngédséggel, amelyen a dajkák, komornák és az elszegényedett barátnők szoktak gügyögni.