Első Péter [antikvár]

Szanyka leugrott a kemencétől, farát beleverte a megdagadt ajtóba. Szanyka után Jaska, Gavrilka és Artamoska is lemászott szaporán; egyszerre mindnek ihatnékja támadt, s a savanykás szagú szobából, ahonnét gőz- és füstgomoly csapott ki, a pitvarba ugrottak. A hóval bevert ablakocska alig kéklő fénnyel jelezte a hajnalt. Kemény hideg volt. A vizeshordó befagyott, a famerőt jég borította. A gyerekhad lábát kapkodva ugrált: mezítláb voltak. Szanyka fején kendő, Gavrilka és Artamoska egy szál köldökig érő ingben. - Az ajtót, eszeveszettek! - kiáltott ki anyjuk a szobából. A kemence előtt állt. A kemenceszájban ragyogóan izzott a fenyőforgács. A tűz az anya ráncos arcába világított. Agyonsírt szeme ijesztően villogott ki a szakadt kendő alól, mint valami szentképé. Szanyka, ki tudja, miért, megrémült, s teljes erejéből becsapta az ajtót. Aztán az illatos vízből kortyintott egyet, szétharapott egy kis jégdarabot s az öccseit is megitatta. - Fáztok? - suttogta. - Ha nem, kiszaladunk az udvarra, megnézzük, amint apus befog... Az udvaron az apjuk épp a lovat fogta a szánba. Lassan hullott a hó, az égen hófelhők, a magas sövényen varjak ültek; itt nem is volt olyan dermesztő hideg, mint a pitvarban. Apjuk, Ivan Artyemics - így hívta az anyjuk; az emberek s ő maga is azonban csak Ivaskának, a gúnynevén Brovkinnak - magas prémsipkáját haragos szemöldökébe húzta. Rőt szakállát Mária oltalma óta nem fésülte. Daróc kaftánja, jó mélyen, háncskötéllel volt megkötve, kebléből durva kesztű meredt elő, bocskora dühösen csikorgott a trágyás havon: sehogy sem boldogult a lószerszámmal. Foszlott volt, csupa csomó. Bosszúságában a hollófekete lovacskát szidta, amely éppolyan volt, mint apus: kurtalábú, puffadt hasú.