Fény és árnyék [antikvár]

Lapélek foltosak. Táblák sarkai, élei kissé megnyomódtak, kopottasak.
Emigrációs kiadás. // Néhány év múlt el mindössze az első világháború befejezése óta. Lassan gyógyultak a négyéves nyomorúság sebei. Magyarország még mindig vérzett ezekből a sebekből, amelyek mélyen belevágtak az ország húsába. Az Osztrák-Magyar Monarchia szétbomlott. Az 1920-ban kötött trianoni béke megfosztotta Magyarországot eddigi területének nagy részétől, az összes, nem-teljesen magyarlakta területétől és értékes természeti kincseitől. Mint lassan gyógyuló nagybeteg, tántorgott az ország... Latyakos, ködös, sötét hajnal borította el Budapestet. Négy óra felé járt az idő. Néhány álmos villamos döcögött a pislogó utcai lámpák alatt. Az utcák kihaltak, elhagyatottak voltak; ugyan, kinek van kedve most kimenni az utcára, ezen a szívfájdítóan szomorú hajnalon?... Mint egy kis pont, egy kis hangya, tipegett a nagyváros sártól, latyaktól piszkosan fénylő, elhagyatott utcáin a Keleti pályaudvar felé egy vézna, rosszul táplált, csupacsont-csupabőr kislány. Csak szomorúan csillogó, ijedt, nagy szeme világít ki vézna, szeplős arcocskájából, szabálytalan fogsora vacogva csapódik össze a szinte dermesztő, esős hajnalban. A néma utcákon alig hallatszik apró lábainak tipegése. Egy régi, kopott katonaköpenyből összetákolt kabát fedi vézna testét, fején vedlett kis sapka, lábán elnyűtt, kopott cipő. Kezében kis batyut szorongat, amiben szinte szégyenlősen szorul meg egyetlen, otthon varrt ruha. A kislány tétován keresgéli a pályaudvar indulási oldalán a Belgrádba induló gyorsvonatot. A hatalmas épület piszkos, füstös belsejében nem nagy a forgalom. Egy-egy mozdony pöffent a fénylő síneken, álmos hordárok ődöngenek a peronon, minden olyan ijesztőnyomasztó a nagy indóház csarnokában...