Jadviga párnája [antikvár]

"Hisz nem tudtam, hogyan lehetséges írni másképpen, mint abban a tónusban, hogy nekem nincs és nem lehet nőmön kívül örömöm senki... Hogy akkor éltem csak valaha is, ha énrám ragyogott Jadvigám, ki mégis avval taszít folyton az embernek nem való létbe, hogy elfordul tőlem, és megcsal. Egyszer (úgy rémlik, ittasan) űztem ugyan a papíron egy más női ölekbe vezető képzeletjátékot, ám annak egyéb igazi mozgatója a kesergésénél s a puszta testi vágynál akkor nem volt. Mely vágyakozás tárgya, hiába költöztettem szándékosan képzelt női típusokba százszor is, akkor is, mert hiába is!, csak nőm maga volt mindegyik alakban. Hogy ez akkor is így van, mégha bármi történik is!, vertem egy ízben Naplóm felett az asztalt részegen. Hát mi kell ahhoz, hogy őt a szívemből kivessem, ha az sem elég, hogy gyermeket fogan másvalakitől?! Hogy nem tud, nem képes, nemhogy a szívem, még ez a vakon is folyton csak őreá sóvárgó testem se szabadulni tőle!"