James Keir Hardie [antikvár]

Azoknak a gyermekeknek sorába tartozott, akikre a kortársak borzalommal, az utókor elképedéssel gondolt, akikről megdöbbentő kordokumentumok maradtak ránk. Életüket később nagy realista írók örökítették meg - és őróluk vált szállóigévé e mondás: emberek, akiknek nem volt gyermekkoruk". Szegény családban született 1856. augusztus 15-én, természetes" gyerekként. Apja William Aitken bányász volt, aki nem ismerte el a gyereket sajátjának, s így az anya, Mary Keir azt saját apjáról James Keirnek nevezte el. Mary Keir ebben az időben tanyasi szolgálóként dolgozott, mígnem egy esztendővel később férjhez nem ment Dávid Hardie hajóácshoz. Az apa - ha volt munkája - rendszerint a tengeren volt, s mikor hazajött többnyire kedves, megértő volt a hat fiú és két leánygyermekhez. Mikor azonban italhoz jutott, sokszor goromba szavakkal illette a nem saját" gyermeket. Az érzékeny James Keir Hardie emiatt sokat szenvedett, s alighanem ezek az emlékek jelentősen hozzájárultak ahhoz, hogy egész életében gyűlölte a szeszesitalt. Később a hajóácsot baleset érte, munkaképtelenné vált, s a gyermek Hardie-nak az iskolapad mellől munkába kellett állnia, kifutófiú lett, s a 8 éves gyerek keresetéből élt az apa, anya és akkor még két testvére is. Minthogy iskolai tanulmányait abba kellett hagynia, esténként, munka után anyja tanítgatta az írásolvasás művészetére. Ezeket az idillikus" éveket váratlan esemény dúlta fel. Tízéves, amikor 1866 karácsony táján a pék, akinél dolgozott, miután másodízben 15 percet késett a reggeli munkába állásnál, egyszerűen kidobta, meg sem hallgatta a bőrig ázott, mezítláb és éhesen érkező kisfiút, sőt hogy tanulságos és példás büntetését ne felejtse, egész heti munkabérét megvonta tőle büntetésként.