Mire a falevelek lehullanak [antikvár]

Magyar kiadóm azzal a kívánsággal fordult hozzám, hogy írjak előszót II. Vilmos császár életrajzának magyar kiadásához. Szívesen teljesítem kérését; hiszen a császárral való beszélgetéseim során sok szó esett Magyarországról és kétségtelen, hogy II. Vilmos fenntartás nélkül magyarbarát volt. Állításom összes bizonyítékait összehordani: túl messzire vezetne. Csak a leglényegesebbre szorítkozom: a császár ismételten közbenjárt barátjánál, Ferenc Ferdinánd főherceg-trónörökösnél Magyarország érdekében. A császár elmondotta nekem, hogy a trónörökös sohasem mulasztotta el a magyarok jogfosztottságát hangsúlyozni; a kettős monarchia helyébe szerinte hármas monarchiának kellene lépni. A délszlávokra hárult volna a feladat, hogy a trónörökös szájaíze szerint csökkentsék a magyar befolyást. A császár élénken emlékezett egy beszélgetésükre, amely a konopisti kastély Szent György termében folyt le; a trónörökös Tisza István grófot aljas szándékokkal gyanúsította s úgy felhevült, hogy homlokán ijesztően kidagadtak az erek. „Higyje el", jegyezte meg a császár, „Ferenc Ferdinándnak ellentmondani veszedelmes dolog volt, mert nehezen viselte el mások véleményét; minden ellentmondás gyógyíthatatlan sebet ütött barátságukon.