Rendhagyó életút [antikvár]

Az embereknek életét illetően aligha lehet nagyobb igénye, mint az, hogy ha véget ér, nyoma maradjon abban a szűkebb vagy tégabb környezetben, abba a kisebb vagy nagyobb közösségben, amely földi tartózkodásának színtere és tanúja volt. Aligha van tevékeny és alkotó ember, aki ne kívánná magának, hogy halála után is emlékezzenek rá, nevét és tetteit ne borítsa be a feledés fátyla, hanem későbbi nemzedékek is tudják, ki volt, mire törekedett és mit cselekedett. A szülőföldjükről akármilyen okból, kényszerből vagy önkéntesen, a történelem vagy az egyéni sors alakulása folytán eltávozott és a hazát földrajzilag elhagyott magyarok, különösen azok, akiknek hazaszeretete és a nemzettel való lelki kapcsolata egy pillanatra sem ingott meg és külföldi létüket magyarokként élik meg, változatlanul igényt tartanak arra, hogy a hazában élők is magyaroknak tekintsék és fogadják el őket. Mert szívükben és lelkükben azok maradtak, az esetek nagy részében a magyar állampolgárság fenntartásával is tanújelét adják annak, hogy a hazával közösséget vállalnak. Sajnos ennek tudomásulvétele és méltánylása - például a magyar állampolgársággal is rendelkező nyugati magyarok választójogának megadásával - eddig elmaradt, történelmi szégyenre azoknak, akik ezért felelősek.