Richelieu [antikvár]

AZ IFJUSÁG ÉVEI Amikor a történetíró hozzákezd a nagyember életének tanulmányozásához, legelőször azzal kezdi, hogy megkeresi azon a vidéken, ahol a nagyember felnőtt, visszafelé haladva egész az ősökig, azokat a jellemvonásokat, azt a táji alakító erőt, amelyek személyét kiformálták. Ezáltal olyan irányelvnek engedelmeskedik, amelynek alapját lelkünkben hordjuk: hogyan magyarázhatjuk meg a mult révén a jelent, mivé alakították az ősök az utódot? Ha ez a módszer nyilvánvalóan okosnak is látszik, végeredményben a kutatás mégis nagy általánosságban hiábavaló marad. Sohasem tudjuk teljes bizonyossággal, megállapítani, hogy hazája és fajtája mennyire befolyásolt valamely kiválasztott embert. Ha csak azokat az általános jellemvonásokat keressük a nagyemberben, amelyeket kortársainál is megtalálhatunk, végül is odaérkezünk, hogy feltesszük a kérdést: miért volt, vagy miért nem volt ez az ember olyan, mint a többi? Ha pedig pontosan az előbbi irányelvek szerint igyekszünk meghatározni az embert, csakhamar az általánosítás bűnébe esünk és elragadnak a fantázia csapongásai. Ez így lesz mindig, mert minden vizsgálódásunk végén ott leskelődik a megoldatlan kérdés: milyen szintézis a zseni? És mindig ez marad az egyetlen kérdés.