Tóth Pál a költő, a tanár, az ember [antikvár]

Tóth Pált (1931-1997) mint tanárt sokan ismerték, mint embert még többen, de mint költőt csak szűkebb környezete. Pali kedves, rímfaragó fűzfapoéta volt. „Rendelésre" tudott verset írni. A sorok kipattantak a tollából. Ahogy kigondolta, ahogy érezte, le is írta, sokszor papírszeletekre, borítékokra, értekezletek füzeteibe, képes levelezőlapokra. Versbe szedte a reá hatással lévő eseményeket. Minden versével „mondott" valamit, vagy köszöntött valakit. Jókívánságai igazán szívéből fakadtak. Személyes érzelmek hatják át írásait. Mindenütt ott van a kedvesség az iránt, akit köszönt, de saját magáról, benső érzelmeiről ritkán nyilvánul meg. Inkább csak az évfordulók alkalmából csinál számvetést. Nyíltszívűnek látszott, de nagyon zárkózott volt. Néha próbálkozott versei megjelentetésével egy-egy újságnál: Sárospatakon a Reformátusok Lapjánál, a Pedagógus Szakszervezet lapjánál, ahol kisebb cikkei megjelentek, kedvenc újságjánál, a Nép-szavánál, vagy ifjúsági lapoknál, de túlságosan érthető mondataiért, magyaros ritmusáért, egyszerű rímeiért elutasították azzal, hogy még „fejlődjön". Nem költő volt, hanem poéta. Nem mindenki tud érzelmekkel teli rigmusokban beszélni. Ő tudott! Csak nem volt elég ideje rá. Az egyik tanévnyitó füzete első oldalára ezt írta: „Dum spiro, spero!" Ameddig élek, remélek! Talán a versek megjelenése is a reményei közé tartozott. Most a tanítványai szeretetével megvalósul titkos vágya. Egész biztosan meghatottan látja „föntről" és örül a versgyűjteménynek, ahogy mi is mindnyájan örömmel vesszük kézbe, és nagy-nagy köszönettel tartozunk különösen Csermely Lacinak több hónapos munkájáért. Szavakkal ezt nem is lehet méltatni! Csak forgatni a könyvet. És ahogy a beköszöntőben olvashatjuk: „Egyszerűen csak olvasni kell ezeket a verseket, olvasni és meglepődni, csodálkozni, meghatódni, örülni, és nagyon sokszor mosolyogni."