A szülőföld szerelmese [antikvár]

I.Ezernyolcszáznegyvenhat tavaszának egyikborús reggelén halványkék urasági batárt vontatott fel négy ló a Lengyel-bércre. Kopottas kocsialkotmány volt, úgynevezett családi bárka; látszott rajta, hogy valamikor szebb napokat is megért. Csak oldalán a nemesi címer emlékeztetett régi rangjára: hármas halomra könyöklő sínpáncélos, vaskesztyűs kar fog benne marokra egy görbe kardot. A kar és a kard között valami virágféle. De erre csak az ismerhetett rá, aki tudta, hogy ötszirmú aranyrózsát kapott Mária Teréziától az Orbán család a rangemeléskor.A bakon parádés kocsis nógatta ostorával az egykor katonai díszszemlén pompázó, azóta kiöregedett huszárlovakat -a kocsi hátulja és fedele roskadásig volt megrakva csomagokkal. Az ajtók homályos ablakszemein át két kislány integetett a munkába induló falusiaknak, akik kitértek a jármű elől, s az útszélen megállva, levett kalappal búcsúztak távozó uruktól:- Isten segítse!Maga a földesúr, báró Orbán János nyugállományú huszárkapitány mereven ült a helyén. Már amennyire mereven ülhet valaki egy ilyen megereszkedett rugózatú fogatban, mikor a mezei úton a kocsi úgy mozog, mint a szita. Maródi volt és kedvetlen. Sok országot bejárt lóháton Napóleon nyomában, de akkor fiatal volt. Most kényszeredetten indult a hosszú útra, hiszen már öt gyermek apja.Felesége, görög-magyar asszony, a kislányokat tartotta féken, akiknek láthatóan tetszett az utazás, mert hol az egyik, hol a másik ablakon dugták ki a fejüket. A bárónő boldog volt, hogy végre rászánták magukat a nagy útra. Csak a kis Ottóért aggódott, akit nem vihettek magukkal. Rá majd vigyáz a legnagyobb fiú, Félix, aki most gyalog jött a kocsi után. Mellette Balázs. Nem ültek be, mert hegyen fel kímélni kell a lovakat. Különben is a Lengyel-bércnél nagyobb kapaszkodó áll még a család előtt.