Egy sebészorvos hősi élete I-II. [antikvár]

Hopej, Észak-Kína Kanyargós, keskeny ösvényeken vitték le a hegyekből, meg lóval alig járható úttalan utakon, ahová az ellenség nem merte tenni a lábát. Sebesültszállító hordágyon vitték. Először bosz-szús fejmozdulattal félreparancsolta a hordágy vivőket, felkapaszkodott barna kancájára, s bár balkarját csak nehezen tudta tartani, valahogy megült a nyeregben. Alig hagyták el azonban az Égcsókoló csúcsot, halálosan mély ájulásba esett. Amikor felocsúdott, már a hordágyon találta magát, amely a sebesültszállítók óvatos lépteinek ütemére himbálózott. Bágyadtan körüljártatta tekintetét, és most már nem tiltakozott. A csendes karaván, hol kapaszkodva, hol leereszkedve, egy álló nap és egy egész éjjel haladt lassan előre Nyugat-Hopej kopár hegyvidékén. Emberek,' lovak, öszvérek kitartóan igyekeztek távoli céljuk felé. A novemberi nap úgy tekintett le rájuk a barázdált felhők közül, mint egy könnyektől fátyolos óriási szem. Éjszaka a szirtek fölött oly ^alacsonyan sziporkáztak a csillagok, mintha vigasztalni akarnának, mintha meg akarnák világítani a szomorú karaván útját. Szinte azt lehetett hinni, hogy a magasba nyújtott kéz meg tudja érinteni az égboltot. A karaván csak ment, ment, vastag porfelhők között, szédítő szakadékok fölött, ezüstös