Emlékezés egy dombóvári tanárra [antikvár]

Előszó Abbahagytam. Sokáig tartott - hivatkozhatnék most sok mindenre, de nem teszem. Az előkészület hosszúra nyúlt. S közben még az is kiderült, hogy szerencsésebb, ha magam áliitom össze a könyvet, még ha talán én vagyok a sok kedves tanitvány közül az, aki legkevesebbet tud róla, akit iskolában soha nem tanitott, de aki legtovább járt az ő iskolájába, csak ezt sokáig nem vette észre És most előszót kell írnom. Hányszor írta meg helyettem a fogalmazásokat, mert semmi sem jutott eszembe, csak hajtogattam, hogy nem tudom! Most nem segít, a könyv összeállításában sem segített - néha úgy éreztem, mintha nem akarná, nem szeretné, hogy beszéljek róla. Zárkózott volt, visszahúzódó, nem szeretett kitárulkozni. Sokat gondolkodtam a könyv szerkezetén. írnom ugyan nem kellett, mert Ö már mindent megírt, de az óriási mennyiségű anyagot átlapozva éreztem, hogy valami módon össze kell kapcsolni őket. így a bevezető rész az önéletrajzát és a soproni teológiai évekhez kapcsolódó műveket tartalmazza, majd az 1940-től 1959-ig írt naplók időrendjét alapul véve az aldcor megfogalmazott gondolatokhoz kapcsoltam későbbi írásait - ez adja a könyv nagyobbik részét. A hatalmas anyagból sokat csak a nagyobb rész elkészülte után találtam meg, az egykor ágya felett tartott bibliákban és könyvekben, s mivel feltehetően ezek lehettek számára a legkedvesebbek, szinte magától állt össze a befejező rész, amelybe a volt tanítványok megemlékezése is beletartozik. A szöveges részt kép- és dokumentumblokkal egészítettem ki, közülük is Szíjas Pál levelére hívnám fel a figyelmet. Abbahagytam - mert befejezni nem lehet Nem fér minden egy könyvbe, mondhatnám azt is: alig fér el benne valami. Legnehezebb feladatnak a kihagyás bizonyult. A Jelenkorban megjelent írásai lényegében kimaradtak, csakúgy mint igehirdetései. A tanítványoktól kapott levelekből, levelezőlapokból is csak mutatóba került be néhány, mert bár minden tanítványa egyformán kedves volt számára, e könyv terjedelme mégis véges. Nagyon sok teológustársával állt kapcsolatban, levelezésük egyháztörténeti jelentőségű: Bottá István nem csak lelkész-, hanem lelki társa is volt. Pósfai György, fasori lelkésztársa nyolcoldalas uppsalai levele az 1947. évi Lutheránus Világtalálkozóról, a levelezések Schulek Tiborral és Bottá Istvánnal az evangélikus énekeskönyvbe tervezett Paul Gerhardt-énekek fordításáról, noha a helyszűke miatt kimaradtak, mégis feltétlen említést érdemlők. A rövidebb egyházi levelekből viszont több is bekerült a dokumentumok közé; az egyik legfon-