"Tárt karokkal várnak ránk..." [antikvár]

NAPRAFORGÓ „Az a jó a napraforgóban, hogy nem kell előbb egy szabálykönyvet tanulmányoznia, hogy ha a nap itt vagy ott áll, akkor így meg úgy kell forogni, hanem belső örömtől és vágytól hajtva néz a nap felé. Azután van még valami, ami érdekes: hogy majdnem minden nyelven napraforgónak hívják - franciául tournesol, olaszul girasole, spanyolul girasol, japánul himavari -, viszont van két nyelv, amelyben nem: a német és az angol. Mert ők Sonnenbluménak és sunflowemek mondják. Vajon náluk miért marad ki az, hogy forog? Talán a németek meg az angolok, amikor ennek a virágnak nevet akartak adni, nem annyira a forgási jelenségre koncentráltak, hanem a formájára. A kerek, sárga, a szirmokat egy kis fantáziával napsugaraknak is lehet nézni: egy kis napocska. Kicsike, vidéki, kerti napocska csupán, mégis napocska. Vajon miért lettek a napraforgók nap formájtiak? Mert évezredeken keresztül nagy vágyakozással nézték a napot, és ezért végül maguk is nap formájúak lettek." Nemeshegyi Péter Minden hosszabb beszélgetésnek megvannak a maga kalandos kockázatai, egy olyannak pedig különösen, mint amilyen a miénk volt: amely két és fél hónapot ível át, tízalkalmas és huszonnégy órás, vagyis összességében egy teljes napon át tart. Belegondolni is „tériszonyt" keltő: mintha két ember egyik reggeltől a kővetkezőig egyfolytában társalogna. Huszonnégy óra tele szóval: ez olyasmi, amitől alaposan megijedhetünk. Hol azért, mert túl soknak érezzük, hol pedig azért, mert - ha az a tétje, hogy valaki igazán elmondhassa önmagát, az életét - túl kevésnek.