A Kéve könyve 1928. június [antikvár]

IRÁNYOK ÉS MŰVÉSZET Lépten-nyomon halljuk, hogy a mai művészet a zavaros összevisszaság képét mutatja. Irányok jönnek, irányok mennek, gyakran oly szaporán, hogy vajmi nehéz hirtelen feltűnésüket és gyors ellobanásukat figyelemmel kísérni. Mindegyiknek vannak apostolai, akik töviről-hegyire megmagyarázzák a védőszárnyuk alá vett irány elméletét, lélektani és társadalomtudományi szükségességét és döntő értékét. Ezek a magyarázatok sokszor elsápasztanák a középkor legkörmönfontabb skolasztikusát, ha valami csoda révén elhagyhatná gótikus kriptáját s elmerülne művészeti irányainak csodálatos dogmatikájába, amely a legellentétesebb feltevéseken épül föl. Csak egy gondolatban találkoznak az összes apostolok, hogy tudniillik csakis az ő irányuk az, amely tömören és végérvényesen kifejezi a mai kort. A gótikus skolasztikus roppant zavarba jönne, mert arisztotelészi logikájával sehogysem bírná magának ezekből az adatokból megszerkeszteni ennek a mai kornak igazi képét, amelybe őt a feltámadás csodája belesegítette. Ebben a zavarban azonban nem maradna magára, mert csakhamar tapasztalná, hogy vele együtt éppoly zavarban van a mai emberiség túlnyomó része, tehát azoknak az embereknek serege, akiknek érzése és gondolatvilágát és művelődési ideálját szeretné az irányok mindegyike kifejezni.Ily szempontból nézve e jelenségeket, valóban joggal beszélhet valaki zavarról. De nem a művészet zavaráról, nem a művészet összevisszaságáról, nem a művészet anarchiájáról. Mert zavar és művészet, összevisszaság és művészet, anarchia és művészét csupa egymásnak ellentmondó, egymást kizáró fogalom. Legyünk igazságosak és válasszuk szét ezeket az össze nem házasítható fogalmakat. Művészet és irány több fontos oknál fogva nem azonosítható. Ezek egyike, talán legsúlyosabbika olyan, hogy hosszú fejtegetés nélkül is rögtön beláthatja minden elfogulatlan ember. A művészet ugyanis igen magasrendű érték, ez egyik kiváló jellemvonása. Innen rendkívüli rangja művelődésünkben.