A másik ember [antikvár]

Kulcs, mely az Almanach-ot nyitja. Vidéki színház nézőterén ülök. Mióta staggionék működnek szerte az országban, itt a legjobb társulatok váltják egymást. Kitűnő az előadás. A darab elsőrangú. A közönségen megismerszik, hogy színvonalas. Csak egy a baj. Tátong az ürességtől Thália temploma. Felkomorlanak lelki szemeim előtt mindazok a magyarázatok, amelyek a színházi csődöt valaha is megértetni iparkodtak velem, szerény laikusi színházlátogatóval és érzem, hogy nemi vagyok megnyugtatva. Nem értem, e magyarázatok után sem értem, még pedig végzetesen nem értem a dolgot. Aztán egyszerre szíven üt valami és hirtelen világosság támad bennem, de olyan üstöllést, mint ahogy éjjelente a villanykörte ki szokott gyúlni egyetlen gombnyomásra. Kivilágosodik bennem,, hogy sohasem járok végére a titoknak, ha úgy közelítek hozzá, mint egyetemes európai, vagy huszadik század közepe táji problémához. Magyar probléma ez is erre mifelénk. Figyelni kezdem a darab stílusát és menetét. Az ismert és bevált recept szerint készült, a túlontúl ismert, tehát már meg is unt és - mint a példa mutatja - beváltnak igazán nem nevezhető, azaz csődöt mondott recept szerint. Az a legérdekesebb benne, hogy megérezni: mennyire nem az író egyéniségéből ömlő és milyen nem az ő gusztusa szerint való ez a stílus s ez a meseszövés. Én hogy undorodom tőle én, a nézőközönség...