Bővebb ismertető
Megismerhető-e a múltról bármiféle igazság olyan forrásokból, amelyeket az intézményesített hazudozás műhelyei, a kommunista állambiztonsági szervek hoztak létre? Miféle történet születik e papírok alapján, amelyek előre megadott szempontok szerint maguk eleve hazug történetet konstruálnak a megfigyeltről, a letartóztatandóról, az elítélendőről, a játszmában", legendával" megtévesztendőről, a levélfelbontással, telefon- és objektumlehallgatással kifürkészendőről? Habár a közéleti hazudozás intézményes rendszerébe vezetjük be az olvasót, forrásaink igazat beszélnek. Egy képmutató rendszer valóságát tolmácsolják az utókornak" - válaszolta a kérdésre Kenedi János, amikor Magyarországon elsőként adott azóta is egyedülálló válogatást az állambiztonság 1956 utáni irataiból.2 Csakhogy a válogatás a hazai adatvédelmi, ügynök" és más törvények miatt nem nevezhette néven (sőt: valódi" fedőnéven sem) a szereplőket, vagy legalábbis azok többségét.3 Kivételszámba mentek azok, akik személyes nyilatkozatban járultak hozzá ehhez. így azután Kenedi könyvének értő kritikusa, Rév István joggal mutatott rá bírálatában: Történelmi mű és fiktív történet - többek között és formai szempontból - azon az alapon különböztethető meg egymástól, hogy az előbbi mások által is hozzáférhető dokumentumokkal igazolható történetet ad elő, míg a fikciónak általában nem kell levéltári iratokkal védenie az igazát. Egy történeti mű szakmai hiteléért - többek között - valóságos, vagyis valódi nevükön szereplő, forrásokban fellelhető, azonosítható szereplők szavatolnak. Történelmi mű és fikció autenticitása más-más pilléreken nyugszik: egy történeti narratíva hiteléhez nem elegendő a belső konzisztencia."4 A posztmodern történelemfelfogás ugyan némiképp vitatja ezt az állítást,5 de ebben a sajátos esetben, a jelenlegi helyzetben Rév István számomra meggyőzően fogalmazta meg az alapkérdést. Lehetséges-e egyáltalán, s ha igen, mi módon lehet hiteles történelmi narratívát alkotni a (magyar) állambiztonsági szervek működéséről?