Az Uj Magyarság évkönyve 1943. [antikvár]

Részlet a könyvből: Egyelőre moccani sem mertem. A végzet ezúttal kitett magáért. Ami szerencsétlenség körülöttünk settenkedett, az mind ránkszakadt. Mészáros Tóniék kamrájából elemeltük az öt legszebb szamárcsikós selyemhernyót. Másnap megtalálták nálunk. A mosóteknőnkből csónakot csináltunk, hogy a kanálison leevezzünk a Tiszáig. Posztós, a csősz rajtunk ütött és elárult bennünket. Végre sikerült lelőnöm Gál nénémasszony nagy fehér pávagalambját. Az öregasszony órával később ott állott apám előtt a véres fejű galambbal. Nyilvánvaló volt: Rózsi árulkodott ránk. Én a magam részéről régen végeztem volna Rózsival, de valahányszor kikerítettem, valamely ellenséges véletlen folytán mindig megmentette. Intettem öcsémnek, Gábornak. - Szalaggy és hívd ide Miklóst. Miklós barátom volt. Kettesben indultunk mindig kalandra. Gábor szaladt. Perc múlva ott állottak mindaketten előttem. Miklós rám emelte tekintetét. - Mit akarsz? - kérdezte. Szívem már is tompa ütésekkel vert. - Megyünk és végzünk Rózsival - mondtam sötéten. Gábor elsápadt. Miklós zavartan pislogott. Sokára szólalt meg. - Én nem megyek - mondta halkan és bizonytalanul. - Miért? - Azért ...