Folia Historica 2. [antikvár]

V. Ember Mária: A kesztyű készítése és viselete \Iagy arországon Keleten már az ókorban megjelent a kesztyű, ez azonban még nem volt tartozéka a viseletnek, hanem kizárólag praktikus funkciót töltött be; a kezet a hideg ellen és a nehéz munkában védte. A munkához használt kesztyűk legtöbbje egy- vagy kétujjas volt. A görögöknél és a rómaiaknál is ilyen típusú kesztyű volt használatban. Az Odysseiában olvassuk, hogy Odysseus hazatértekor atyját kerti munkával foglalatoskodva találta, amit az kesztyűben végzett. Ifj. Plinius kuriózumként említi, hogy nagybátyjának titkára télen kesztyűt viselt, hogy ujjai meg ne gémberedjenek. Lucullus szeszé-lyénefk tudható be, hogy szakácsainak a konyhában fehér kesztyűben kellett dolgozniok. A görögök és rómaiak a téli kesztyű viselését is az elpuhultság jelének tartották. Keleten abban az időben általánosabb viseletnek számított, ezt bizonyítja, hogy a görög és római színészek, akik színpadi kosztümjeikhez sok keleti elemet vettek át, kesztyűt viseltek. A 7. században vált a kesztyű az előkelőek luxuscikkévé. Az udvari viselethez tartozott, mint a hatalom és méltóság egyik jelvénye; ennek köszönhette a vezető rétegekben való elterjedését. A középkor végén a jómódú polgárság körében is általánossá vált. A kesztyű viselésének módjiait az udvari viselkedés szabályai — az etikett — irányították. Divatja és az ezzel kapcsolatos szokások minden európai országban egyformán alakultak. A 9. századból fennmaradt levéltári adatok és emlékek bizonysága szerint a díszes kesztyű az uralkodók és az egyházi méltóságok szertartási jelvényei közé tartozott. Ezeket a kesztyűket selyemszövetből varrták — vagy selyemfonálból kötötték — és hímzéssel, gyöngyökkel, zománcképes arany-ezüst lemezekkel, drágakövekkel; az utóbbiakat aranyfonállal belekötött motívumokkal díszítették.