Katolikus Kincses Kalendárium 2016 [antikvár]

Amikor ráeszmélünk, hogy valamit elveszíthetünk, valami rendszerint hirtelen felértékelődik. Így vagyunk az idővel is. Sokszor elmondjuk róla, hogy rohan, hogy megállíthatatlanul múlik, hogy nincs felette semmilyen hatalmunk. Nem tudjuk megállítani, se lelassítani, se felgyorsítani. Sohasem vár. Halad tovább. De amikor úgy igazán ráeszmélünk, hogy életünk napjai meg vannak számlálva, akkor kezdünk el csak igazán foglalkozni az idő kérdésével. Ekkortól kezdve az idő sokkal fontosabbá válik. Megpróbáljuk megtölteni tartalommal. Eldöntjük, hogy bepótoljuk, amit elmulasztottunk. Jóvá akarjuk tenni az időpazarlásunkat, az üres tartalmakra elfecsérelt éveket és hónapokat. Az idővel kapcsolatban azonban nem lehet jóvátételről beszélni. Nincs visszatérő idő és következésképpen nincs visszatérő lehetőség sem, hogy jóvá tegyük mindazt, amit elmulasztottunk. Nem kapunk még egyszer időt ugyanahhoz a döntéshez vagy cselekvéshez. Szoktunk beszélni az idő körforgásáról is. Képzeletünkben ez a körfogás hasonló az óramutatók körforgásához. A kicsi és a nagy is visszatér, hogy rámutasson ugyanazokra a számokra. Máskor a természetben tapasztalt körforgásra, az évek és évszakok visszatérésére gondolunk. A valóság azonban mást sugall. Ha látszólag vissza is térnek a mutatók, a valóságban nincs visszatérés. Két tavasz nem egyforma sem a természetben, sem az életünkben. Semmi sem tér vissza változatlanul. És semmit sem fordíthatunk vissza. Az idő olyan út, amelyen nincs visszafordulási lehetőség. Ha valamit elrontottunk, nem állhatunk meg, hogy javítgassuk, de vissza sem fordulhatunk, hogy jóvá tegyük, ami tegnap nem volt jó. Ilyenkor fordul a hívő ember szíve legmélyéből az Istenhez, aki az időnek is Ura. Csak ő tudja kijavítani azt, ami nem volt jó a múltban. De ehhez át kell adni neki a múltat. Az Örökkévalónak „van ideje", hogy kifényezze azt, amit mi beködösítettünk.