Maturandusok [antikvár]

Gyermekkoromon végig véndiák szerettem volna már lenni, mivel amikor először hallottam a Ballag már... dallamát, valami olyan felülmúlhatatlanul ünnepinek éreztem az érettségi fogalmát, aminek megdicsőülése után nemigen jöhet már semmi. Azóta egyebet sem élek át - mint egy lassan a XXI. századot megérő egyszemélyes emberiség, hogy csak azután kezdődött minden, az igazi magolás, megszenvedés, elbukás és pótvizsgázás valamiért, s hogy ez volt az igazi valami. Az igazi érés. Az érettségi valami kedves, szimbolikus, de örök kis állomás ősi kollégiumaink és a jövő kihívásai között, minden nemzedék vonata számára. Itt kattannak a legfontosabbnak tűnő váltók, mindenképpen: az első igazi váltók; itt rakódik át egymásból a másba a mérték és az érték. Hogy mikor válik éretté a gabona, a gyümölcs - évezredek tapasztalata mutatja ki. Mikor is válik éretté az emberi lény: a szép, ünnepélyes, fontos pillanaton túl, amikor a közösség befogadja újabb seregrészeit - ez a kérdés már nyitottabb. Akik hisznek a lélekvándorlásban, valahogy úgy vetnék fel a kérdést: mit is csinálhatott Mozart előző életében? Hát nyilván felkészült, tanult, gyakorolt, hogy aztán hatévesen berobbanjon a teljesítmény maximumával. Mert ritka esetben az ember korán érik; nyilván, ha van, ha volna egy-egy élet a felkészülésre s egy-egy a teljesítményre, a teljesítésre. Mindez az emberegyed szintjén ha nem is lehet így, az emberi faj, az emberiség szintjén így igaz, így érvényesül: sok „előző életét" használta felkészülésre és sokat a teljesítményre, csakhogy ezek egymásba omlanak, áttűnnek szerencsésen, minden felkészülés, tanuló fázis egy előző szint termését már begyűjtheti és legnagyobb, legérettebb teljesítményeink közben is tovább tanulunk, csiszolódunk, országonként, világként, nemzetként és nemzedékként. Az egyed esetében legfennebb azt lehet észrevenni, ahogy a legnagyobb alkotók ama egyetlen életidejüket, ha választani kell, arra valamire áldozzák gondolkodás nélkül: ha vagy az élet vagy robot, akkor ösztönösen vagy tudatosan mindig a köz szempontjából helyesebbet, értékesebbet, a szolgálatot és a teljesítmény gyümölcseit választják.