Néprajzi értesítő LXXXIV. [antikvár]

GOTTFRIED KORFF A néprajzi múzeum: a meghökkentés iskolája?' A néprajzi múzeummal kapcsolatos fejtegetéseim két területre összpontosulnak - egyrészt a múzeumra mint a tudás helyére, másrészt ezzel összefüggésben a múzeumra mint a meghökkentés helyére. Ez utóbbi a német filozófus, Peter Sloterdijk tézisére utal, aki - nézetem szerint igen meggyőzően és teljes joggal - szembeállította a múzeum meghökkentő szerepének eszméjét azokkal az identitáskonstrukciókkal, amelyek általában a múzeum fogalmához kötődnek. Az én elgondolásaim ily módon a néprajzi múzeum identitásközpontú megfogalmazása ellen is irányulnak. Más szóval nem csupán az identitásképzés, hanem a meghökkentés múzeuma mellett is szólnak. Ez azt jelenti, hogy ebben a múzeumban azoknak az építőanyagoknak és -elveknek az elidegenítéséről van szó, amelyek a valóság társadalmi felépítéséhez használatosak. Tanulmányom a „néprajzi tudás" témájához kapcsolódik. Ennek megfelelően a múzeumról mint a tudás helyéről lesz szó, vagyis olyan helyről, ahol a néprajzi tudást előkészítik, közvetítik és terjesztik. A múzeum itt úgy értendő, „as an agency of public knowledge and »definitional« power" (mint a nyilvánosan hozzáférhető tudás és a „defim'ciós" hatalom hivatala) (Macdonald 1995. 13; vö. még Korff 2001). A múzeum a néprajzi tudás megalkotásának és újraalkotásának a helyeként nemcsak azért érdemel figyelmet, mert itt egy Európa-szerte sikeres múzeumtípusról van szó (ha nem is feltétleniU ezen a néven), hanem azért is, mert az utóbbi évek során egyre erőteljesebben kibontakozó múzeumi eszmecsere újra és újra mintának tekinti, mint olyan múzeumtípust, amelyből kiindulva a múzeumi munka és egyáltalán a társadalmi megismerés és tudás szerveződésének az alapvető kérdései megvitathatók. Ez bizonyára azzal magyarázható, hogy a néprajzi múzeumban a conditío humana kérdései hétköznapi szemszögből elfogadható módon, tehát egzisztenciális és életvilágbeli vonatkozásban is szemügyre vehetők és hozzáférhetők. A néprajzi múzeum alapvetően különbözik a művészettörténeti múzeumtól, amely a múzeumok hierarchiájában hosszú ideig vitathatatlanul a legmagasabb rangot élvezte (és talán élvezi még egy ideig) másfajta funkciója révén. A művészeti múzeum a szemlélődést és az ízlés fejlődését szolgálja;^ olyan tárgyakat őriz, amelyeket egy bizonyos típusú társadalomban kialakult és ott hosszú időn keresztül meghatározó esztétikai-normatív rendszerek igazolnak. A néprajzi múzeum ezzel szemben eltérő típusú tudásrendszerek része. Ezek olyan kérdéseket érintenek, mint például hogyan látják, értelmezik és képzelik el önmagukat a különböző társadalmak - egészen a híres Benedict ANDERSON-féle (1988) community imaginationig (a közösségi imaginációig) bezárólag. És az a tény, hogy az imagined communityk (az elképzelt közösségek) a nemzeti múzeumokban hozták létre a saját rendszerezőhelyeiket, saját kifejezőeszközeiket, az utóbbi években szerteágazó kutatások tárgya volt. A művészettörténeti múzeumok egy posszesszunlís, a nép- 1 A fordítás a szerző és a kiadó engedélyével a következő kiadvány alapján készült: Gottfied Korff: Das ethnographische Museum: Schule der Befremdens? In: Times, Places, Passages. Ethnological Approaches in the New Millennium. Plenary Papers of the 7th SIEF-Conference. Ed. by Réka Kiss and Attila Palädi-Koväcs. Budapest, Institute of Ethnolop 2001. 133-151. 2 VÖ. Wiilhelm von Humbou3T (1904. S73) hires megfogalmazását a berlini múzeumok 1833-as újrarendezése alkalmából: szerinte a múzeumok fő célja ,.a művészet támogatása", „a művészi ízlés terjesztése" és „élvezetének biztosítása".