Néprajzi értesítő XC/2008 [antikvár]

TÓTH G. PÉTER Helytörténet - lokális történet és az „emlékgép"' A helytörténeti múzeum mint a lol<ális emlékezet helye Problémafelvetés A lokális emlékezet helyei kitüntetett fókuszpontok a mindennapi élet tereiben. Ezekből a kitüntetett fókuszpontokból indulhatnak ki az emlékezés asszociációs láncolatai. A mindennapi élet olyan konkrét tereiről, azok konkrét pontjairól van tehát szó, melyek képi kapacitása a képzeletet fokuszálásra kényszeríti, mintegy belépteti egy asszociációs láncba. A tér konkrét pontjának emlékpontként való megjelölése közmegegyezésen alapul, és kollektív interpretáció eredményeként jön létre. Élő emlékezetként való fenntartása ugyancsak közösségi tevékenység. A közösség teremti meg az emlékezet társadalmi kereteit, és kialakítja az emlékezés médiumait. A közösség a társadalmi gyakorlat révén kiválasztja, megjelöli, szemiotizálja a kollektív emlékezet rituális gyakorlatainak élménytereit. Az emlékezésre kijelölt, kijelölődő fókuszpontok lehetnek konkrét terek, utcák, de még inkább objektumok, melyek leginkább nevesítésükkel, megnevezésükkel lesznek, lehetnek a lokális emlékezet helyei. A feliratokkal, emléktáblákkal való megjelölés, a fizikai tér konkrét pontjának nevesítése, megnevezése az első és legfontosabb lépés ebben a kijelölőfolyamatban. A csoport mindenkori feladata a közös társadalmi kötelezettségek betartása és a csoportidentitás megőrzése az önértelmezés tükrében. Az emlékezésre kijelölt fókuszpontokat mint a csoportidentitás hagyományozásra meghatározott jeleit a csoport tagjai örökítik át. Ezt az integratív szervezőerő által „összehívott" társadalmat hívja Pierre Nora „emlékezetközösségnek" (Nora 1999). Az emlékezet tehát, mint ahogy idő- és térfüggő, ugyanúgy csoportfüggő is (Assmann 1999. 40). De az emlékezőcsoportok alkalmankénti vagy rendszeres interpretatív jellegű megerősítésére van szükség a hely mint emlékhely életben tartásához is. Ezért szükséges a hely emlékekkel való „újratöltése". A tér stabil, lehorgonyzott emlékpontjai mellett számon tartott emlékként jelölődhetnek meg a tárgyak is. Az ember tárgyakkal veszi körül magát, de nem minden tárgy lesz az emlékezés asszociációs láncának kezdőpontja. Egyes tárgyak kitüntetett fontosságúak lesznek, míg mások gyakorlatilag érdektelenek. Polcz Alaine a mindennapi élet tárgyait a „rend" és a „rendetlenség" szemszögéből vizsgálta, ahol azok használatát az életvilágok legmeghatározóbb elemének értelmezte.^ A tárgyakkal lehet jól és rosszul berendezni a világot, ennek megfelelően jól és rosszul élni a világban. Ugyanaz a lakás, ugyanaz a tárgyak által bebírható fizikai tér lehet a rend „helye" vagy a rendetlenség „nem helye".' A tárgyak, bár lehetnek egy asszociációs lánc indukáló emlékei, ha nincsenek a helyükön, ha gyakorlatilag nem találjuk őket, nehezen tudnak az emlékezet tartós médiumaként működni. Szükség van arra, hogy újra és újra elővegyük őket, emlékezzünk róluk, velük, hogy „mágikus", magnetikus tartalmuk megmaradjon. A tárgyaknak tehát kitüntetett hely kell ahhoz, hogy az emlékezés asszociációs médiumaiként, a maguk amulettszerű erőtereiben működni tudjanak. A kollektív emlékezet ilyen kitüntetett helye lehet a _ múzeum mint a tér már nevesített, „múzeum" felirattal ellátott, azaz megnevezett objektuma, vagyis épület. Ugyancsak az emlékezés medíatizált tárgyainak gyűjtőhelye lehet a múzeum, ha a tárgyak rendezett otthonaként látja vendégül őket, vagyis raktár. Felmerül azonban a kérdés: valóban a kollektív emlékezet helye a múzeum? A múzeum, amit ma annak mondunk, valóban az emlékezet kitüntetett pontja? Van ilyen hely és nevesített fókuszpont a térben, amit a medíatizált tár- 1 A szerző a 2008. évi Bátky Zsigmond díj kitüntetettje. Előadása 2008. március 5-én, a Néprajzi Múzeum napján hangzott el. (A szerk.) 2 Polcz 2007. Az esszé először 1987-ben jelent meg. 3 A „nem liely" fogalmát Marc Augé vezette be, és llamar közkedvelt - talán divatos - szociológiai, antropológiai kifejezéssé vált: Auge 1992. Valljuk be, itt is ezért használom.