Református Kalendárium a 2009. évre [antikvár]

Előszó Uram Isten, Te tudod! Mindannyian ismerjük Ezékiel próféta látomását a kiválasztottak életre keltéséről, amit éppen a Kébár folyó völgyében felhalmozott kiszáradt csontok között élt át. A fogság mélypontján a próféta érzékeli Isten kezét, aki lélek által kiviszi a halál völgyébe, hogy ott az élettel találkozzon. Ezékiel próféta látomása a Kébár folyó partján lévő csontmezőről akár a 21. században is megismétlődhetne. A feltételek adottak. A fóld lakói vegetálnak. Vannak nemzetek, amelyek sikeresebbek, de élnek népek, amelyek már a puszta megélhetésüket is veszélyben érzik. Mindemellett az is igaz, hogy vannak gondtalanul élő dúsgazdag emberek, akiknek számaránya elhanyagolható, de ezek is a lelki elsivárosodás áldozatai. Semmi sem új a nap alatt. Ezékiel korában, vagy a modern világban a vegetálás élő-halott állapot, mely annak a következménye, hogy egyenként és közösen elhagytuk Istent, az élet egyetlen forrását. Megástuk a magunk sírját. Bűnbánattal kell megállapítanunk, hogy csak azért, mert keresztyénnek valljuk magunkat, nem fognak a mi reményfelhívásunkra tömegek megmozdulni, esetleg életvitelt változtatni. Sajnos a keresztyénség nevében sok vétek gyúlt össze, sok tévedés rontotta tekintélyünket. Urunk Ezékielhez intézett kérdésére, hogy vajon megélednek-e ezek a tetemek, a próféta is, mint a kételkedő nép képviselője, elbizonytalanodik. Mit lehet válaszolni erre a halál markában, annak szorításában'? Kész tények elé állított helyzetben, a megszáradt csontok láttán, a valóság ismeretét birtokoló próféta bár tudja a józan, megsemmisítő feleletet, mégis hallani kívánja Isten szavát. Engedi magában háttérbe szorulni az értelmet, elnémítja a panaszt és az álmot. Úgy felel, hogy arra Istennek szükséges válaszolnia: „Uram, Isten, te tudod!" Ezékiel alázatos megszólalásában felismerhetjük a mai keresztyén ember lehetőségét a hitelesség és a tekintély visszaszerzése terén. Ha Ezékiel példájára arról beszélünk, hogy mi ismerjük a teremtő Urat, aki számunkra a lehetetlent is valóra válthatja, aki csodáival a mi világunkat is megajándékozhatja, akkor van esélyünk, hogy a reménységről meghallgasson bennünket a világ. Ha Ezékiel önismerete a mi önismeretünkké válhat, és benne felfedezhető a legmélyebb őszinteség - azaz „Te tudod Uram, amit én nem tudhatok" -, akkor arra is van esély, hogy a reménység tartalma is érdekelni fogja kortársainkat. Meg kell tanulnunk és tanítanunk, hogy Isten jóságának előzménye nem bennünk, nem teljesítményeinkben, sőt még imádságunkban sem keresendő, hanem egyedül O benne, aki kész a reménytelenséget, az eredménytelenséget, végül a halált is megszüntetni. Az enyészetből kimentett csontok élő személyek testrészei lesznek. Ebben a csodában a próféta főszerepet nyer. Ő prófétál, azaz Igét hirdet a csontoknak. Első szakaszban csak megelevenednek ezek. Azonban ennyi nem elég, a követ-