Rovátkák 1999 [antikvár]

Bognár András A MAGYARSÁG TERMÉSZETES SZAPORULATA HORVÁTORSZÁGBAN AZ UTÓBBI MÁSFÉL SZÁZADBAN A horvátországi magyarság demográfiai biodinamikája a múlt század közepétől napjainkig igen erőteljes változásokon ment át. Sajnos, ezt legfőképpen a természetes szaporulat állandó csökkenése jellemzi. Mindaddig, amíg a népesség a természet erőivel a termőterület kiszélesítéséért harcot folytatott, míg gazdálkodása extenzív állattenyésztés és földművelés volt, munkája nagyszámú munkaerőt követelt. Érvényes ez különösen a jobbágyságra és az ingatlannal bíró zsellérségre az 1800-as évek közepéig; amíg a megélhetésükhöz nagy terület állt rendelkezésükre, a családok nagy létszámúak voltak. Az apák nős fiai leggyakrabban, de néha még unokáik sem váltak ki a családból, hanem együtt maradtak, együtt gazdálkodtak. E gazdasági alapon formálódott ki a közösségi gondolkodás, amely az egyéni érdekeket mindig alárendelte a család közös érdekeinek. Ebből fejlődött ki és ehhez kapcsolódott a földhöz, hagyományokhoz való szívós ragaszkodás, amely a paraszti lakosság gondolkodását bizonyos fokig passzívvá tette, és úgy megkötötte, hogy az igen lassan tudott csak módosulni, az új viszonyokhoz alkalmazkodni. Különösen nehezen tört előre a racionalizmus a társadalomszervezet terén. Ahogy azonban nőtt a népesség száma, a megélhetést szolgáltató terület szűkülni kezdett, a parasztok gazdálkodása kénytelen volt lassan megindulni a natúr gazdálkodásból az árutermelés és az intenzívvé válás felé. A társadalmi szervezetük alapja, a család szintén arra kényszerült, hogy ennek megfelelően alakuljon át. A családok tagjainak száma apadt, a nagycsaládok pedig kezdtek kis családokra bomlani. A lakosság munkaszervezetének átalakulása egyenetlenül játszódott le. A városok és a mezővárosok környékén hamarább, mivel ott a piac hatására az árutermelés korábban indult meg. A közlekedésileg távolabb 5