Bővebb ismertető
'rtSS:-
Kedves Olvasónk!
Évekkel ezelőtt külföldön járva egy baráti találkozóra voltam hivatalos. Amikor megérkeztem a húszlakásos társasház elé, akkor szembesültem vele - azóta már tudom, az országban másutt is ez a szokás -, hogy a kapucsengőn nincsenek nevek, csak számok. Telekommunikációs eszköz híján nem tudtam mást tenni, mint hogy egyesével végigcsöngettem a lakókat, így jutottam el a találkozóra.
Az óévet a hátunk mögött hagyva átlépjük az új év kapuját. Szívünkben ott a vágy: jó volna Jézus Krisztus követni, egy lépéssel megint közelebb kerülni egymáshoz és hozzá -aki ismeri és nevükön szólítja juhait (Jn 10,3).
Ha a szívünk mélyére nézünk, látjuk, hogy az óévben bizony gyakran elveszítettük tekintetünk elől a másik embert. Magunkba zárkóztunk, és sokszor nemcsak a kezünket nem nyújtottuk ki a felebarátaink felé, de a lelkünket is elzártuk előlük. Jelképesen leszedtük a nevünket a kapunk csengőjéről.
Amikor betérünk a zöldségeshez vagy a kávézóba, amikor megérkezünk a munkahelyünkre, vagy csak áttekintünk a kertjében dolgozgató szomszédunkra, hétköznapi, jóleső érzés, ha úgy köszöntenek, hogy megszólítanak, nevünkön szólítanak minket.
Jó, ha tudatosítjuk magunkban: a sátán az új évben is azon szorgoskodik, hogy elforduljunk a másik embertől, hogy ne adjunk enni az éhezőnek, inni a szomjazónak, ne látogassuk meg a beteget, ne nyújtsuk ki a kezünket egymás felé Azt akarja, hogy a legelemibb emberi gesztusaink is megszűnjenek: ne szólítsuk néven a másik embert, ne szóljunk hozzá. Az ördög - akinek száma hatszázhatvanhat (Jel 13,18) - mesterkedése.
Pilinszky János (Budapest, 1921. november 27. – Budapest, 1981. május 27.) a huszadik század egyik legjelentősebb magyar költője, Baumgarten-díjas, József Attila-díjas és Kossuth-díjas. A Nyugat irodalmi folyóirat negyedik, úgynevezett „újholdas” nemzedékének tagja Nemes Nagy Ágnessel, Örkény Istvánnal és Mándy Ivánnal együtt; a Nyugat, majd szellemi utódja, a Magyar Csillag megszűnése után az Újhold körül csoportosultak. E lapnak 1946–1948 között társszerkesztője is volt. Mindemellett munkatársa volt a Vigilia, az Élet, az Ezüstkor s az Új Ember lapnak is.
Olyan művekről ismert, mint az Apokrif, Harbach 1944, Ravensbrücki passió, vagy rövid epigrammáiról mint a Négysoros, Mire megjössz vagy Harmadnapon. Életművében a 20. század kegyetlen világát elemzi, leképezvén az ember magárahagyottságát, a létezés szenvedése elől való menekvés hiábavalóságát, az élet stációit átható félelmet és rémületet.
Költészetén megfigyelhető az 1940-es évek alatti lágertapasztalatai, a keresztény egzisztencializmus, a tárgyias líra s katolikus hitének hatása, melyek ellenére nem tartozik a hagyományos értelemben vett, szakrális témájú úgynevezett papi írók katolikus irodalmába, minthogy elutasította a vallásos és a profán irodalmat elválasztó falat („Én költő vagyok és katolikus”).
Líra mellett az epika és a dráma műnemében is alkotott. Esszéi és esszészerű prózakölteményei (Meditáció, Bársonycsomó) versesköteteiben jelentek meg, 1977-ben adták ki a „Beszélgetések Sheryl Suttonnal” című párbeszédes regényét, 1957-től kezdve pedig gyermekeknek írt verses meséket (Aranymadár, A Nap születése).[25] Drámái az 1974-es „Végkifejlet” című kötetében szerepelnek először, köztük egyfelvonásosak (Urbi et orbi – a testi szenvedésről, Élőképek) és hosszabb színművek is fellelhetőek. A Digitális Irodalmi Akadémia posztumusz tagja 1998-tól.