A klasszikus német filozófia [antikvár]

Védőborító sarka szakadt.
Klasszikus német polgári filozófia néven Kant, Fichte, Schelling, Hegel, Feuerbach bölcseletét tartja számon a filozófiatörténet, követőiket, híveiket, népszerűsítőiket nem is említve, bár olyanok vannak közöttük, mint Goethe, Schiller, Humboldt, Schleiermacher. Így aki csak futó pillantást vet e korszak nagyjainak könyveire, az is tisztában van vele, hogy lehetetlen vállalkozás egy rövid előszóban kifejteni, de még csak vázolni is azokat a szerteágazó, bonyolult rendszereket, amelyeket e filozófusok alkottak. Hiszen, ha Kant ún. kritika előtti korszakának a természetbölcselet, sőt - állíthatjuk - a természettudományok bizonyos területén - a világegyetem fejlődésének kimondásával - döntő fordulatot jelentő munkáitól el is tekintenénk, és csupán a kiritikai korszak három nagy műve - A tiszta ész kritikája, A gyakorlati ész kritikája és Az ítélőerő kritikája - főbb eszméinek ismertetésére szorítkoznánk, akkor is jócskán túllépnénk a rendelkezésünkre álló kereteket. Még a legnagyobb - tehát torzító - leegyszerűsítések árán sem lehetne röviden megmagyarázni azt a "kopernikusi fordulatot", ahogyan Kant saját "transcendentális" módszerét értékelte, amelynek segítségével választ igyekezett adni ismeretelméletének három fő kérdésére: Hogyan lehetséges tiszta matematika? Hogyan lehetséges tiszta (azaz matematikai) természettudomány? és Hogyan lehetséges metafizika mint tudomány? Hát még ha ki akarnánk térni etikájára, a kötelességről, a kategorikus imperatívuszról, az erkölcsi törvény, az emberméltóság iránti tiszteletből történő tiszta cselekvésről szóló tanára, vagy az ítélőképesség bírálatára, amelyben a célszerűség fogalmát két vonatkozásban is tárgyalja: szubjektív-formálisan, mint esztétikai ítélőképességet, amely az ízlésben nyilvánul meg, és objektív alakban, mint teleológiai ítélőképességet, amely a természetet vizsgálja.