Cato Maior [antikvár]

Marcus Tullius Cicero, a latin prózaírás e legnagyobb mestere, nemcsak mint államférfiú és szónok jeleskedett, hanem még azzal is hervadhatatlan babért szerzett magának, hogy a görög philosophiát, a mint maga mondja, megtanította latinul beszélni és Rómában meghonosította. Erre a nagy munkára élete vége felé adta magát, midőn Julius Caesar mint teljeshatalmú dictator kormányozta a római birodalmat és Cicerót, mint a legyőzött Pompeius-féle párt hivét politikai tétlenségre kárhoztatta. Ebben a szomorú időben a nagy szónok, kit azonfelül még kedvelt leányának, Tulliának Kr. e. 45-ben történt korai elhunyta is mélyen lesújtott, a philosophiában keresett vigasztalást s így írta meg bámulatos szorgalommal, nem egészen két év alatt, 45-ben és 44-ben azokat a, jó részt nagyobb terjedelmű munkákat, melyekkel a latin nyelvű philosophiai irodalom alapját örök időre megvetette. Egészen hasonló formában írta meg később Cicero és ugyancsak Atticusnak ajánlotta Laelius a barátságról czímű dialogusát. Mint a czím is mutatja, ebben az említett Laelius viszi a főszerepet és a barátságot tárgyalja philosophiai alapon. Mivel ezt a munkát az Olcsó könyvtár számára már régebben lefordítottam, most mintegy kiegészítésképen bocsátom közre ugyanebben a vállalatban a Cato Maior-t. Ez a két dialogus méltó párja egymásnak s a rokonság köztük alakban és tartalomban egyaránt oly nagy, hogy, a ki az egyiket elolvasta, annak okvetlenül meg kell ismerkednie a másikkal is.