Virtuális valóságunk [antikvár]

Az utolsó beszélgetés Hívtál, örömmel jöttem. A magamfajta nyugdíjasnak van ideje. Neked kevesebb. Ti a „gerincben lévők" igen elfoglaltak vagytok. Mi az, amit szorongatsz? Ahogy nézem egy kézirat. Igen. Megnézhetem? Kémi szeretném. No, lássuk! De hiszen ez? ez olyan dolgokat tartalmaz, mint a korábbi beszélgetéseink! Igen, úgy van. Hogy is történt ez velünk? Azon a bizonyos osztálytalálkozón, ahol szóba kerültek a régi osztályfőnöki órák. Meg a fizika órák is. Emlékszem Ön nem egyszer tett olyan kijelentést -főleg a gyengébbeknek -, hogy képtelen vagyok a célnak megfelelően strukturálni a virtuálisodat. Igen, a virtuális világára gondoltam: az agyára, a tudatára, az abban felhalmozható ismeretekre. Most már tudom, beszélgetéseink során ez kiderült. Bizony igaz az, hogy a mi tudatunk egy virtuális világ, ami testünk, agyunk kialakulásával elkülönül a környezettől, az egész világmindenségtől. Tudatra ébredésünk első pillanatától kezdünk felépíteni magunkban egy világot, és felnőtt korunkra sok-sok minden beépül. Természetesen nem a valóságban. Odabenn egy rendezettség, a valóságot sajátságosan követni igyekvő rendezettség van. Mivel ez nem a valóság, hanem annak valamilyen sajátságos másolata, ez a belsőnkben rejlő nem valódi, ezért virtuális. A fejünkben virtuálisan ott bent van a lakásunk aprólékos részletekkel, a város amelyben élünk, életünk minden napjainak eseményeivel, a családunk, kedvenc állataink, sok-sok film, regény, huncut kis titkok, a diákélet csínytevései, még az első szerelem is. Szerencsére a szaktudás is.