Ha én miniszter lennék [antikvár]

Borító és lapélek enyhén foltosak.
Néhány éve már, hogy először vetetted föl a gondolatot: nem írnám-e meg kultúrpolitikátok bírálatát. A felszólítás meghökkentett. Nem azért, mert az elmúlt években, korszakban sokszor szólították fel az embereket bírálatra, de ritkán bocsátották meg, ha elég balga volt, s a felszólításnak nemcsak színre, de valóban eleget tett. Mint kritikus hőköltem vissza a felelettől, hisz ahogy egy félig olvasott könyvről, ha lehet is, nem illik bírálatot írni, hogyan bírálhatnék meg olyan kiterjedt tevékenységet, mint a művelődésügy irányítása, amelyen áttekintésem sincsen, nemhogy a különféle területeken elért eredményeket vagy kudarcokat hitelesen fölmérhetném. A fölszólításban azonban, főként miután állandó beszédtárgy lett köztünk, volt mégis valami vonzó, hisz hivatásom szerint végül is író s hajlamom szerint életem legszebb szakaszában pedagógus voltam; mai és jövendő létem s tíz-húsz évvel előtti álmaim a ti gondozástokban virulnak vagy hervadnak el. Ha egy mondatban kéne életem célját megfogalmazni, az a magyar irodalom és művelődés világszintre emelése volt, s az, hogy ötven év távlatából munkám - sokakéval együtt - eredményesnek látszik-e majd: nem kis részben kultúrpolitikánk irányától és irányítóitól függ. Hogyan tagadhatnám meg hát, ha kérik, munkásságom sugallatán túl, közvetlen véleményem, sőt tanácsomat is? De hogy mondhatnám el azt, amit kultúrpolitikánktól, várok, amit benne rossznak, a kibontakozást gátlónak érzek, úgy, hogy a kontárság s felelőtlen bírálat vagy dicséret hibájába ne essek? Azt gondoltam, kissé játékosabban kell a feladathoz fognom. Tavaly a péti nitrogénüzem művelődési házában tartottam egy előadást, Ha most lennék fiatal címmel. Azt gondoltam, neked is valahogy így válaszolok: Ha most lennék (vagy én lennék) miniszter.