Bővebb ismertető
Heller Ágnes számtalan monográfia és cikkgyűjtemény után talán (legszűkebb kollégái, barátai szerint pedig biztosan) ezúttal a legjobb könyvét írta meg. Annyi bizonyos, hogy a legszélesebb érdeklődésre számottartó könyve ez, hiszen a Biblia elbeszélései a zsidó–keresztény kultúra alapszövegei – mind a vallás és mind a kultúra szempontjából. Hiszen a Genezis könyve üti le azt az alaphangot, amely nemcsak az egész Bibliát, de a civilizációnk alapját (értékeit, fejlődése irányait) is meghatározza – s vele a kimenetelét. A szerencsés, vagy inkább nagyon is aktuálisan univerzális témaválasztás a filozófusi pályafutás nagy összegzése is egyben. A könyv szerkezetében és stílusában harmonikusan szervül az egyetemi előadó ("A filozófia beszélgetős műfaj" – tartja Heller Ágnes) és a sziporkázóan szellemes, sőt: humoros esszéista, a filozófiatörténész és a nagy elődeivel és saját kortársaival egyenrangú párbeszédet folytató vitapartner, az etikai és az esztétikai gondolkodó – és a kétezer év, valamint a legközvetlenebb kora szellemtudományát homogenizáló jelentős filozófus. A mű a Biblia számos olvasatának (vallási, irodalmi, üdvtörténeti és filozófiai) interpretációs lehetőségeinek elemzésével indul, majd Szent Ágoston, Maimonidész, Eckhart mester, Kant, Kirkegaard, Buber, Walter Benjamin és Paul Ricoeur útitársak Genezis-értelmezései útján jut el a saját értelmezéséhez. Miközben persze, mint egy szimfónia alapmotívuma, a kétezer éven keresztül tartó szellemi utazáson, végig Heller Ágnes gondolataival éljük át ezt a nagy kalandot. "Hogy miért választottam a Genezis filozófiai értelmezésének témáját? – vallja Heller Ágnes. – Talán azért, mert szívesen veszem a kezembe a Bibliát s olvasásában mindig gyönyörűségem telik. Meg talán azért is, mert csodálom a nagy interpretálóknak azt a képességét, hogy élvezetesen képesek vegyíteni a bátorságot az alázattal. S végül azért is, mert az ezeken a szövegeken való gondolkodás kivezet az »éppen most« imádatába beleszédült korunkból, mivel mindaz, amiről itt szó van, túlmutat az időbeliségen. A nagyon ősi nagyon jelenvaló, s a nagyon jelenvaló nagyon ősi."
Heller Ágnes (Budapest, 1929. május 12. –) Széchenyi-díjas filozófus, esztéta, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. Fehér Ferenc filozófus özvegye. Az első férje Hermann István volt.
Kutatási területe az etika, az esztétika, a történet- és kultúrfilozófia, valamint a filozófiai antropológia kérdései. A Budapesti Iskola egyik jelentős személyisége.
Zsidó származású polgári családban született. Nagynénje Meller Rózsi. A szigorodó zsidótörvények ellehetetlenítették a család életét, 15 éves korában kezdődtek a deportálások, számos családtagját, barátját elveszítette; az ösztönei és a véletlenek folytán menekült meg. A háború befejeződése után Budapesten ugyan visszakapták Falk Miksa utcai lakásukat, de éhezésben és nyomorban éltek édesanyjával
Az éhezés elől édesanyja beadta a szegedi zsidó árvaházba, s ott ismerkedett meg a cionista mozgalom képviselőivel.
Felsőfokú tanulmányokat folytatott a budapesti egyetemen magyar–filozófia szakon 1947-től 1951-ig. 1951-ben nyert magyar–filozófia szakos középiskolai tanári oklevelet.
A Budapesti Iskola megalapítójának, Lukács Györgynek tanítványa lett az ELTE Filozófia Tanszéken. Politikai okokból mindkettőjüket eltávolították 1958-ban, 1958–1963 között Heller középiskolában tanított. 1963 és 1973 között az MTA Szociológiai Kutatócsoportban dolgozott. 1955-ben elérte a kandidátusi, 1968-ban pedig a filozófia tudományok doktora (DSc) fokozatot. A gondolkodás szabadságának korabeli erős korlátait nem tudta elfogadni, ezért megfosztották állásától. Pár évig fordításokat vállalt, abból tartotta fenn magát, majd 1977-ben hosszú „tanulmányútra” indult, azaz emigrációba vonult.
Tanított a Berlini Egyetemen, a melbourne-i La Trobe Egyetemen, a Torinói Egyetemen, a São Pauló-i Egyetemen, végül New Yorkban (New York, New School for Social Research) kapott katedrát, 1986-ban. Ez utóbbi állomáshelyét még az 1990-es évek elején is fenntartotta, de közben, 1990-től már hazajárt filozófiai előadásokat tartani a szegedi József Attila Tudományegyetemre (1994–) és a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemre. 1995-ben habilitált. 1995-től 1999-ig, nyugdíjazásáig az ELTE Esztétika Tanszékén tanított. Hazajövetelekor beválasztották az MTA levelező- (1990), majd rendes (1995) tagjai sorába. Mind a tudományos, mind a politikai és kulturális életnek aktív szereplője napjainkban is. 2010-től professor emeritaként ismét tanít az ELTE Esztétika Tanszékén.