A dialektika a kálvinizmus politikai ethikájában [antikvár]

„Azok, akik Kálvint csak theológusnak tekintik, nem ismerik föl az ő géniuszának egész szélességét. Bölcs törvényeink kiadása, amiben neki nagy része volt, nem kevesebb tisztességet szerzett neki, mint Institúciója. Bármilyen forradalmat hoz is az idő vallásunkban, mindaddig, amíg a haza és a szabadság szeretete ki nem alszik közöttünk, ennek a nagy embernek az emléke tiszteletben fog tartatni." Ezek Rousseau szavai, amelyekben az egymástól több, mint kétszáz esztendő történelmi távolságában élt két nagy genfi, Kálvin és Rousseau, legalább egy pillanatra összetalálkozott. Az előbbi nemcsak a tizenhatodik századi egyházreformátor, prédikátor és theológus, hanem politikai elmélkedő, államférfi és az egykorú nemzetközi politikai élet aktív résztvevője is, aki meghatározta a következő századok politikai gondolkodását, formálta a történelmet és oly nyilvánvalóan befolyásolta a modem idők politikai szervezkedését, hogy még a fölvilágosodás korának nagy filozófusa és politikai elmélkedője is a lelkes elismerés e szavainak megírására indult: „Mindaddig, amíg a haza és a szabadság szeretete ki nem alszik közöttünk, ennek a nagy embernek az emléke tiszteletben fog tartatni." Az ok, amely arra késztet bennünket, hogy "A dialektika a kálvinizmus politikai ethikájában" címet viselő tanulmányunkat egy Rousseau tollából származó Kálvin-dicsérettel kezdjük, nem az a szándék, mintha a modem idők e két nagy, politikai gondolkodóját közös platformra akarnók állítani, sem pedig az az elgondolás, hogy igazoljuk és magasztaljuk a reformátort a fölvilágosodáskori romanticizmus filozófusának szavaival, mintha talán ők ketten ugyanannak, vagy valamiféle rokon szellemnek a képviselői volnának, hanem inkább az a szándék, hogy úgy hivatkozzunk erre a két névre, mint a modern politikai gondolkodás két, különböző, irreleváns, sőt antagonisztikus irányzatának szimbólumaira.