A fény megistenülése [antikvár]

Angolában harcolnak, Szomáliában lőnek, Szudánban éheznek, Észak-Írországban robbantanak, Irakban mérgesgázzal gyilkolják a lápvidék síitáit, Nagorno Karabahban a levegőből bombázzák az örményeket, Grúziában közelharcot folytatnak az abházokkal, a „Királysírok" völgyében gépfegyversorozattal lyuggatják az egyiptomi idegenforgalmi buszok oldalát, Tibetben rágyújtják a szerzetesekre kolostoraikat és Ex-Jugoszláviában se világítás, se fűtés: a „fajtisztogató" népirtás rémületében krumplihéj-levest kanalaznak a nem harcoló öregek. Nálunk, a fenyegetettség légkörében és kenyérgondokkal küzdve, ugyan ki ne adna igazat a kiszikkadt, beszürkült léleknek, aki félretolja az ilyen, „elvontnak" elhírhedt s amúgy is, veszedelmes gyakorlati következményekkel terhes elmefuttatást, amilyen ez is, ez a kis minireferátum? A falakon áthallatszik a fegyverropogás, korgó gyomorral nem fog az agy. Tolja félre: az ő helyében magam is azt tenném, félretolnám, igaza van a mogorvaságában is nekem oly igen Nyájas Olvasónak - miért adom hát közre akkor mégis ezt az absztrakt elmélődést? - két okból. Mert központi gondolata - az optikus reflexív túltengése gondolkozásunkban - egyik vaskos opuszomnak fő vonulata volt ugyan; ám ezt a könyvemet nem hogy félretolta volna - észre se vette az irodalom promontóriumára állított figyelő, hiszen a várta is olyan, akárcsak a jövőtől rettegő, űzött-agyonhajszolt Nyájas Olvasó. Ez a kisebbik; a nagyobbik ok meg ez: mikor volt - volt valaha is úgy, hogy nem torkolati tüzek villogása, arcubalisták süvítése, catapultariuszok ordítozása, dárdaszórók/golyószórók pergése, égzengés-fegyverropogás közepette vetette papírra eszméit a gondolkozó?