A filozófiai realizmus védhetősége [antikvár]

MEGNYITÓ BESZEDAmikor Altrichter Ferenc felkért arra, hogy mondjak néhány bevezető szót, zavarba jöttem, de nyeltem egy nagyot, és igent mondtam. Igent modtam, mert örültem, hogy lesz egy ilyen konferencia; szerettem volna a tőlem telhetőt meglenni az ügy érdekében.Azoknak, akik eljöttek ide, nem kell hosszan magyarázni, hogy a tudományniozófia Magyarországon nincsen valami fényes helyzetben. Azok a niozónai irányok, amelyek tapasztalataim szerint az oktatásban és a diákok között is dominálnak, lekicsinylő vagy egyenesen ellenséges magatartást tanúsítanak a tudományfilozónával szemben. Nem kell itt részletekbe bocsátkoznom: az a tudománykép, amely a különböző hermeneutikai, fenomenológiai, Heidegger-követö, esetleg posztmodern irányzatok tanulmányozása során kialakul a diákokban, s amelyet a tanárok egy része maga is sugall, nem éppen hízelgő a tudományra nézve. Olyan tudományképet ültetnek el a diákok fejében, amely a konferencia címében is szereplő terminust, illetve annak ellentétét használva instrumentalisztikusnak tekinthető. A tudományos gondolkodásról, sőt szorosabban véve a tudósnak a gondolkodásáról olyan képet adnak, amely a tudóst reflektálatlan, tulajdonképpen nem gondolkodó lénynek tünteti föl.Hogy ilyen tudományellenes hangulat uralkodott el a diákok és a tanárok között, abban sok tényezőnek volt része. Szerepet játszott benne az általános korhangulat, de kevésbé grandiózus tényezők is. Véletlenszerű, esetleges és személyes dolgok is. Az elmúlt két évtizedben a tudományTHozófia sok művelője kikerült a magyar filozófiai életből. Ezt a konferenciát különösen azáltal, hogy Altrichter Ferenc rendezi , a téma és művelői egyfajta visszatérésének tekintem. Ezért örültem annyira a konferenciának.De ahogy már említettem mindjárt zavarba is jöttem, mert én magam jóvátehetetlenül kiestem a témából. Tulajdonképpen húsz éve nem foglalkozom komolyan tudományfilozófiával. Ezért megijedtem.