Árnyékunkon átlépve [antikvár]

ElőszóTisztelt Olvasó! A könyv, melyet most kezében tart, önmagában nem csoda. Ön a csoda, mert - velem együtt - embernek született, s mert a Földön mi, emberek vagyunk a legértékesebbek. Bár életünk, ha úgy tetszik, sorsunk sokszor nehéz, az nem azt jelenti, hogy ne lennénk képesek fordítani rajta. Sorsunk előre megvolna írva? Nem tudom, de ha mégis így lenne, abban az esetben is nekünk kell tudnunk, hogy mit várunk az élettől, még akkor is, ha már sok csalódáson estünk át. A könyv során erre mutatok rá: életre vagyunk ítélve. Tehát ne dobjuk be a törölközőt, még akkor sem, ha esetleg évek óta egy helyben to-porgunk, hiszen a mélyből már csak felfelé vezet az út. Bár sokan nem érezzük kellően bátomak magunkat, sokszor mondogatjuk is talán, hogy nehéz az élet", de itt és most akasszuk szegre a pesszimizmust, s ragadjuk meg az élet minden ajándékát. Csak egy életünk van, ez a bizonyos ITT és MOST: eljött tehát az idő leszámolni félelmeinkkel, melyek ideje lejárt. Ha már Ön is unja a sok ha - csak - de - mert - talán" kifogásokat, kérem, törölje ezeket a szótárából, s helyükre ültesse át az első fejezet címének mondanivalóját: A lehetetlen mégis lehetséges.