Az új fizika világképe [antikvár]

Az utolsó félévszázad alatt a természettudományok épülete olyan nagyot nőtt, hogy az új fizikában a régit csak nehezen ismerhetnők fel; munkások kutató-seregeinek türelmes fáradozása szárnyról szárnyra, emeletről emeletre építette, s munkájuk gyümölcseként az épület állandóan nagyobbodott terjedelmében, szépségében és méltóságában. És mégis az elméleti fizikusnak be kell vallania, hogy saját otthona a legelszomorítóbb módon hasonlít ahhoz a házhoz, mely sorozatos földlökésektől romhalmazzá változott.Ezek a földlökések a megfigyelések új tényei voltak és a ház beomlott, mert nem biztosított tények megrendíthetetlen sziklájára, hanem gyanítások és képzelődések futóhomokjára épült. A természettudományok épületet tulajdonképpen nem volt más, mint a modellek múzeuma, mely azért halmozódott fel, mert a fizikusok korábban szívesen hasonlították össze a természet elemeit ismerős és meghitt tárgyakkal: biliárdgolyókkal és más effélével. Egyfelől hitték és hirdették, hogy a természet megszámlálhatatlan aenok óta létezett s futotta pályáját, mielőtt az ember kémlelni kezdte, másfelől nem voltak bizonytalanok aziránt, hogy a pálya utolsó startolója a szellem, amely soha önmagából és saját érzékleteiből ki nem juthat, de saját korlátolt tapasztalati körén belül olyan dolgokat talál, melyek segítségével megmagyarázhatja azt, ami öröktől fogva megvolt. Túl sok volt ennyi előzékenységet elvárni a természettől, mint ahogy ezt épületünk összeomlása bebizonyította. Ily készségesen nem méltányolja az emberi értelem korlátozásait; s igazságait csak képek és hasonlatok formájában tudjuk érthetővé tenni. De egy hasonlat sohasem képes minden részletében megragadni egy tényt, melynek a magyarázatára vállalkozik. Valahol túlszélesnek vagy túlszűknek kell lennie; az egész igazság semmilyen hasonlatban sem található fel. És a régimódi fizikus alaptévedése abban állott, hogy nem tett különbséget az egész igazság és a hasonlatok féligazsága között.