Ég-föld, Isten-ember viszonya [antikvár]

Heves megye, Bodony községben születtem, egy kétholdas kis paraszti család nyolcadik, egyben legutolsó tagjaként is. Szüleim soha nem voltak templomjáró polgárok, de mind a ketten rendületlenül hittek Istenben.Engem pedig már első osztályos koromtól fogva roppant bántott, hogy Istennel kapcsolatos kérdéseimre soha nem tudtak kielégítő és megnyugtató választ adni. Egyre jobban erősödött bennem az elhatározás és mindent elkövettem, hogy ezt a csodálatos erőt felkeressem és megmutassam, minden hozzám hasonló érdeklődőnek. Annál is inkább, mivel már kora gyermekkoromban történtek velem olyan megmagyarázhatatlan, váratlan események, amik még jobban serkentették a titok megismerését. Majd mikor 1941. karácsonyán indulni kellett a keleti frontra, állandóan éreztem és akkor már egyre jobban meg is bizonyosodtam arról, hogy már nem vagyok egyedül. Majd kint a fronton is folytatódtak azok a csodálatos életmentő események velem amik mára már életem nélkülözhetetlen alkatelemiként élnek bennem, és irányítják mindennapi tetteimet. Több mint harmincéves bibliográfiai kutatásaim elvezettek oda, hogy szinte képtelen vagyok ellenállni, - mégha akarnám is -, hogy le ne írjam mindazokat, amik időnkint szinte feltranszformálódnak bennem.Mert egyre jobban ráébredek egy egyetemes Isten-emberi igazság megmásíthatatlanságára, hogy az ember önismeret nélkül, akár világi, vagy teológiai tudományok külön-külön fegyverzetével, csak egy-egy félkarú óriás, ami nemcsak, hogy nem vezeti el őt az Igaz Istenség megismeréséig, de saját maga társadalmi, se Istenhez való viszonyának felismeréséig sem! És ezen kutatásaimban számos olyan eddig félreértett, vagy félremagyarázott igékre találtam, amik egyre jobban igazolták utam helyességét. És ellenállhatatlan vágyakat éreztem, annak a Világegyetemet létrehozó tökéletességnek a megismeréséhez, aki saját arcával, és hasonlóságával ajándékozta meg az emberiséget. És azt is, mi szüksége lehetett erre a mindentudó és mindenható Istennek? Mire megvilágosodott bennem egy elűzhetetlen gondolat, amit legelőször a Fehérvári püspök úrnak mertem csak elmondani. Persze az előre megkért engedelmével. Mikor már átnézte az Itt közölt írásaimat, és a legnagyobb elismeréssel nyilatkozott róla, azt mondtam: Püspök úr. Most olyant mondok, amit talán még senki sem mondott, és száz évvel ezelőtt ezért máglyahalálra ítéltek volna."