Jelenkori szépségtörekvések [antikvár]

Részlet a könyvből:Klasszicizmus és romanticizmus.A történeti jellemzés számára alig van olyan nehezen összefoglalható, furcsa szövedékű, ellentétes ízlések vágányain haladó kor, mint a tizenkilencedik század. A politikai történetíró úgy érzi, mintha a világtörténelmi céltudatosság kilobbant volna Napoleonnal, a stílustörténet krónikása azt hiszi, hogy az utolsó nagy egységes formaakarat, melyben az emberek életközössége a maga érzéseit visszatükröztetni tudta, az empirestílussal együtt halt volna meg. Ám a történelem folytonossága nem állt meg az Invalidusok dómjának koporsójánál. A század, melynek a korzikai oroszlán adta meg a vérkeresztséget, a mély rázkódtatások után is tovább gördült céljai irányában s az emberi értelem és intuicio tapogatózva kereste az új útakat. A szent szövetség, amely Ferenc császár, Sándor cár, Frigyes Vilmos porosz király, de főképen Metternich személyében Napoleon halála után az egész európai politika irányvonalát akarta megszabni, nemcsak a napoleoni hódítások térképét szabdalta szét, de az emberek érzületét, a népek és egyének lelkületét is belső csaták színterévé tette. Már a század második évtizedében hangos események, tüntetések, vérengzések, politikai gyilkosságok, bebörtönzések, lobogó máglyákon égő újságok és könyvek, Arndt és Görres dalait éneklő diákcsapatok, folyton parázsló szabadságharcok hirdetik, hogy az emberi egyenlőségnek azt az eszméjét, melyet Napoleon kodifikált és szentesített, elnyomni többé nem lehet.