A szív 2017-2018. (nem teljes évfolyam) I-III. [antikvár]

Részlet I. kötet - 2017. december - 2018. január számból: VÁRAKOZÁS Mire gondol a kedves olvasó a várakozás szó hallatán? Sokféle árnyalatát ismerjijk: a türelemmel vagy türelmetlenséggel, a higgadtsággal vagy nyugtalansággal, feszültséggel vagy ráhagyatkozással, izgalommal, érdeklődéssel telített pillanatokat, rövidebb-hosszabb időket. A várakozásnak létezik az a mély tapasztalata, melynek során az öröm hordozza figyelmünket, miközben készülünk egy ünnepre, és várjuk beköszöntését, avagy készülünk egy találkozásra, mely kiemel a megszokottból, erővel és az öröm telítettségével enged utunkra. A lelkigyakorlatok kíséréséből ismerem azt a tapasztalatot, amikor az imádságra, elvonulásra érkező emberek a vágyuk mentén fogalmazzák meg várakozásukat. Nem mindig könnyű szavakba, formába önteni mély vágyunkat, mert túlmutat azon, ami a kategorizálható világban tartja a figyelmünket. A felszínes vágyakat könnyen megfogalmazzuk, ezek inkább kívánságok, de ami mélyen van, annak időre van szüksége, hogy megnyilvánuljon. Mire is vágyom igazán? Mi az, amit a lelkem mélyén keresek, mi hiányzik? Szent Pál mondja, hogy életünk Krisztussal el van rejtve az Istenben (Kol 3,3), még kibontakozóban van, és csakis benne találjuk meg. Életünket átszövi egy mély várakozás az Istenre. Az imádságban kapcsolatot keresünk, kapcsolatba lépünk. Aki megáll, időt és teret nyit Istennek az imában, ismeri annak tapasztalatát, amikor ebben az odafordulás-ban időnként megéli a közelséget, máskor a távolságot, van, amikor egészen élő és átható, máskor csendes, rejtett ez a kapcsolat. így van ez rendjén. Az imádság várakozás is, mely mélyíti figyelmünket. Amikor látszólag semmi nem történik, érdemes várakozni, mint ahogyan a szolgák a menyegzőről hazatérő urukra várnak. Isten előbb-utóbb megérkezik, és ekkor ismerjük fel, hogy mindig is jelen volt az életünkben, hordozott minket, még várakozásunkat is, mely az ő irántunk való várakozásának kivetülése. Amikor kapcsolatba kerülünk vele, amikor megérinti lelkünket, ünnep születik bennünk, megajándékozottak leszünk, és megrendít, ahogyan a minket teremtő és életben tartó Isten tevékenykedik értünk. így újra és újra átélhetjük az evangélium igazságát, melyet Lukács evangéliuma (12,35-38) a virrasztó és urukra várakozó szolgák történetén keresztül mutat be: azt a paradox tapasztalatot, amikor a szerepek felcserélődnek, és hirtelen a szolgák találják magukat az asztalnál, miközben a menyegzőről megérkezett uruk felövezi magát, körüljár, és felszolgál nekik. Születésével megterítette számunkra istenségének lakomáját, hogy felemeljen és részesítsen az ő életében. Körüljár és felszolgál, hogy életünk legyen. Amikor várakozásunk telítődik, valami kiegyenesedik bennünk, rátalálunk méltóságunkra, és otthonosan mozgunk benne. Érezzük, hogy a helyünkön vagyunk, és szabaddá válunk a szeretetre. Ez az ünnep, erre várakozunk. Vízi Elemér SJ provinciális II. kötet - 2018. május: Z GENERÁCIÓ -A MÁSODIK X FELÉ A helyüket azért még nem adják át nekem a villamoson, de néhány éve világosan érzem, hogy ismerkedésünk során a mai egyetemista korúak zavarbajönnek attól, hogy vajon magázniuk kell-e engem, vagy megengedhetik maguknak velem szemben is a közvetlenebb hangvételt. Amikor kérdésükre jelzem, hogy én még a Jóistent is tegezem, általában jóleső gördülékenység áll be a kapcsolatunkban. Mindenesetre tény, hogy a mai egyetemista korú fiatalok a gyermekeim lehetnének, és ebbe belegondolni, őszintén szólva, számomra is eléggé zavarba ejtő. És bizony vannak is közöttünk különbségek, nemcsak abban a tekintetben, hogy én az élet közepe táján járok, ők meg alig tudták le a kamaszkor legégetőbb kérdéseit, hanem olyan szempontból is különbözünk, hogy amit én huszonévesen megéltem és fontosnak tartottam, azzal a mai fiatal felnőttek nem biztos, hogy ugyanolyan fontossággal bánnak, sőt megesik néha, hogy azt kell látnom, a Z generáció tagjai egészen más hangsúlyokkal közelítenek az élet bizonyos kérdéseihez, mint ahogy én annak idején tettem, vagy álmodtam róla, hogy tennem kellene. Ahogy a most felnőtté váló fiatalokat megélem, azt kell mondjam, számomra egyáltalán nem annyira ijesztő, mint ahogy mi lehettünk nagy kihívás kb. húsz évvel ezelőtt a szüleink nemzedéke számára. A folyton lázadó, gyakran apakomp-lexusos '58-as generációról nem is beszélve. A nagyszüleink fiatalkorának általában fontos mozzanata volt a tekintélyek tagadása, a lázadás a fennálló rendszer ellen, a polgárpukkasztó hajviselet, a miniszoknyák, a hippiskedés. A mai fiatalok viszonya a hagyományhoz, a rendszerhez és az idősebb generációk azon tagjaihoz, akik figyelnek rájuk, úgy látom, inkább pozitív Amikor nemrég egy tizenegyedikes gimnáziumi évfolyam tagjainak kíséreltem meg lelki napot tartani, volt sok minden, amin meglepődtem, a legjobban talán azon, hogy ez a generáció mennyire fáradt, alig alszanak, talán mert folyton a világhálón lógnak, a sok információ pedig mintha koraöreggé tenné őket. Általában rendkívül szétszórtak, és mintha a kiégés tünetei mutatkoznának rajtuk már tizenhét éves korukban. Ugyanakkor azt is észrevettem, hogy a virtuális kapcsolatokon innen, ha valóban sikerül a találkozás velük, ha meghallgatom őket, ha valós időt, figyelmet, bizalmat „pazarolok" rájuk, a találkozás öröme visz mindent: két évtizednyi különbség ide vagy oda, a legjobb barátok lehetünk, és ilyenkor az a benyomásom, hogy ezek a fiatalok mindent megtennének a közös ügyünkért Ezért nagyon becsülöm őket, igazából felnézek a Z generációra, és csodálom őket, ahogy például az idősebbekhez és a hagyományokhoz való viszonyulásukban sokkal türelmesebbek és megértőbbek, mint amilyenek mi voltunk. Csodálom bennük, amilyen nyitottsággal szomjazzák a megerősítést az időben és tapasztalatban előttük járóktól, ahogy vágynak a megérkezésre és a biztonságra, ahogy mindennél többet ér számukra a valódi meghittség, mint mondjuk az öncélú kaland, a semerre sem mutató szabadság vagy a mindenáron változtatni akarás. Az egyházi élet szempontjából az az érzésem, hogy a mai fiatal felnőttek inkább jönnének vissza a templomainkba, csak éppen nem nagyon van, aki behívja őket, vagy ha már betévedtek, akkor figyeljen a lelkük szomjas rezdüléseire, az érzékenységeikre és a reményeikre. E havi számunk beköszöntő imájára, amit az előző oldalon láthattok, a kilencvenöt éves Nemeshegyi Péter atyját kértük fel, hogy a szerkesztőség legidősebb tagja írjon a legfiatalabb olvasóinknak. Kedves fiatalok, mi nem kielemezni akarunk benneteket az itteni írásainkkal, még kevésbé bármiféle ítéletet mondani felettetek, inkább a megértés szándékával igyekszünk megvillantani néhány jelenséget rólatok és rólunk, néhány különös mozzanatot a közös életünkből, amit látunk, és sokszor csak nézünk, mert nem értjük, vagy rosszul értjük, esetleg sajnálunk, esetleg féltünk is tőle benneteket, és persze magunkat. E vállalkozásunkban a vezérelv éppen a mi Pepi bácsink szép imájának lelkülete volt, a közös tűz tapasztalata, merthogy a hit tüzét mindannyian ugyanattól a Jóistentől kapjuk: a Z generáció, az Y-osok, az X nemzedék tagjai és a nagy reformer '68-asok is. Ami összeköt, sőt csakugyan testvérré tesz minden embert, az éppen a hitnek ez a közös tüze, aminek a fényében láthatjuk egymást, és talán megértést és meghittségét is remélhetünk egymás iránt. Horváth Árpád SJ főszerkesztő III. kötet - 2018. szeptember: A játékok veszélyei és távlatai Az egyik legkorábbi emlékem a játékről, amelynek számomra már komoly következménye is volt, harmadikos koromra nyúlik vissza. Az iskolaudvaron fociztunk, és a szabály az volt, tiogy ha a csengő megszólal, a húszperces szünettel együtt a meccsnek is azonnal vége szakad. Az osztály fiú tagjaival mindig ugyanabba a két csapatba rendeződtünk. Azon a napon már egy ideje rúgtuk a bőrt, amikor váratlanul nagyon jó helyzetbe kerültem. A labdát egy csavaros ívvel a kapu felé küldtem, ám alig rúgtam el, máris felberregett a csengő. A labda azonban a hálóban volt, a csapatom játékosai meg csakhamar a nyakamban, úgyhogy hiába ordították nekünk az ellenfeleink, hogy ez nem lehetett gól, számunkra egyértelmű volt a győzelem: amikor elrúgtam a labdát a csengő még nem szólalt meg! Alig voltunk tízévesek, és az osztály máris két részre szakadt. A különbségek közöttünk pedig egyre csak mélyültek. A kerek születésnapjára például szinte mindenki biciklit kért, ám amíg a mi csapatunk a túrabringákat részesítette előnyben a lehető legvastagabb kerekekkel, a másik banda számára a versenykerékpár-szerűségek számítottak igazán menőnek. Mi pontosan tudtuk: ha versenyre kerülne sor közöttünk, ellenfeleink az alföldi homokon nem sokra mennének a versenykerékpárjaik vékonyka kerekével, ezért aztán mi csakugyan a környék legjobb bringásainak tartottuk magunkat. Számunkra már önmagában az a modoros kifejezés, hogy „kerékpár", elegendő okot jelentett egy kiadós röhögésre. Mi voltunk az igazi bringá-sok, és amíg az ellenfeleink otthon tengerimalacot etettek és bélyeget gyűjtöttek, mi végtelen bicajoz-gatásaink során „limenkákra" vadásztunk. Ez volt a mi közös szenvedélyünk és nagy titkunk, merthogy a limenka tulajdonképpen szemét volt. De nem akármilyen szemét, hanem színes fémdoboz, amit a Nyugatról hazafelé tartó görög és török vendégmunkások hajigáltak ki autóik ablakán, miután kiitták a tartalmát, többnyire a sört, de volt néhány üdítőitalos is. Közös gyűjtögetőszenvedélyünknek köszönhetően mind kívülről ismertük az összes jelentősebb nyugati sörmárkát. Igaz, hogy csak a nevükről és a lógóik alapján, de milyen tudás volt ez már a tengerimalac-tartás tudományához és a bélyeggyűjtéshez képest! Ajáték a gyerekek életében nemcsak szórakoztató időtöltés, hanem nagyon is komoly tevékenység, gyakran harc és szenvedély is. Szükség van a mesék sárkányaira, a csapatszellem, a barátság erejének megtapasztalására, hogy majd a felnőttéletben is helyt tudjunk állni. Ha a gyermek fantáziája a játéknak köszönhetően nem mozdul meg, ha nem tanul meg kiállni, megharcolni az álmaiért, felnőttkorában sem tud majd igazán mit kezdeni magával, amikor új lehetőségeket kínál az élet. így hát az a helyzet, hogy ki kell mondanunk: aki nem tud játszani, nem életrevaló. Keresztény szempontból nézve sorsunk legfőbb játékszabályai a Názáreti Jézus életéből és ránk maradt történeteiből olvashatók ki. Ezeknek kulcsszavai a fair play, vagyis a tiszteletteljes egymásra figyelés, a megbocsátás, az irgalom, legfőképpen pedig minden jónak közös nevezője: a szeretet. Mint minden igazán jő játék esetében az Istentől kinyilatkoztatott játékszabályok is komoly kihívást jelenthetnek számunkra, de ha nemcsak a szabályokat tartjuk szem előtt, hanem csakugyan engedjük, hogy magával ragadjon a játék öröme, megélhetjük az élet valódi kiteljesedését. Az Isten által sugalmazott játék valódi célja ugyanis nem kevesebb, mint az örökkévalóság elérése. Horváth Árpád SJ főszerkesztő