A szív 2018-2019 (nem teljes évfolyam) I-III. [antikvár]

Meglátjátok, jó lesz majd minden Jó lesz, meglátod, végül minden jó lesz. Ki kell várni, mit is csinálhatnánk mást, mint hogy bízunk, hogy nemcsak rajtunk múlik, hanem a Gondviselés valahogy elrendezi a sorsunkat. Csak emeld fel a tekinteted, ne csüggedj el! Legfőképp pedig ne haragudj Istenre! Keserűségedben ne gondold, hogy ő akarja a rosszat. Éppen ellenkezőleg; Jézus mindenkin segített, akivel csak találkozott. A madarak éneke véget ér egyszer, a nyár is elmúlik, a sok szép virág felett eljár az idő. Mégis, milyen szépek! Mennyire hálásak lehetünk Istennek! Nagyvonalú a Gondviselés, örüljünk hát a napsütésnek, a többit pedig bízzuk a Jóistenre! Egy nagybácsim beszélt így és ehhez hasonlóan. Gyalog jött vissza a Don-kanyarból. Nem volt teológiai végzettsége. Igazából semmilyen végzettsége nem volt, tűi fiatalon sorozták be, mindössze tizenhét évesen, szinte gyerek volt még. Amikor a háború végén nagy szakállasan valahogy visszavergődött Magyarországra, a szülőföldje már nem is volt Magyarország. Szinte zörögtek a csontjai, olyan sovány volt. Huszonnégy éves korában meg is halt. Nem a fronton - legyengült, átfázott szervezetét a tüdőbaj vitte el. Nem volt hős, de ahogy a sorsát fogadta, szent volt. Egyszerű szavaira a családban mindenki csak könnyes szemmel emlékezett. A nagymamám ilyenkor összekulcsolta a kezét, és mintha imát mondott volna. Minden sza- va az volt, hogy bízzatok, nézzetek előre és örüljetek. Anyukám is mesélt erről a nagybácsinkról, ő még éppen csak hogy ismerte, kislányként. A legnehezebb az volt, mondta, hogy csak a nagymamának volt szabad hozzá mennie, nehogy megfertőzze a családot. Még nagyapa cigizett néha a közelében, a szabadban, de a távolból csak annyit lehetett látni, ahogy a füst csendben szálldogál, és néha bólogatnak hozzá. A vézna nagybácsi nem ült az asztalnál, amikor a család a gangon ebédelt Az eperfa alatt ült egy farönkön, oda vitte neki a nagymama a hűslevest, a paprikás csirkét, az első szelet kenyeret, amikor kisült a kemencében. Egyszer anyu állítólag mégis odaszökött hozzá, a térdére ült, mert mint minden gyerek szeretett a felnőttek lábán lovag-lósan hintázni. Mind a ketten nagyon kikaptak. „Ne sírj, jó lesz minden, meglátod, minden jó lesz." így vigasztalta a nagybácsi a távolból a kislányt. És így vigasztal engem is a távolból, amikor azon kapom magam, hogy ez a különös bölcsesség valahogy életre kel az én szívemben is. Legfőképpen amikor valahogy besűrűsödik a sorsom, vagy tanácstalan vagyok, tehetetlen, mert vigasztalnom kellene, de csak ennyire futja; emeljétek fel a fejeteket, merjetek örülni mindennek ellenére, meglátjátok, jó lesz majd minden Horváth Árpád 5J főszerkesztő