Adoremus 2004. szeptember [antikvár]

Részlet: AMIT AZ OLVASMÁNYKÖZI ÉNEKEKRŐL TUDNI KELL Ezek az énekek teljes egységet alkotnak a szentírási olvasmányokkal. Történetük visszanyúlik az első századokba. Sőt, a történetéhez tartozik, hogy már ószövetségi használata is volt, amit az első századok keresztény közösségeinek gyakorlata is igazol. 1. TÖRTÉNETE Tertullianusz (+220) szerint a Szentírási könyvek olvasása után vagy zsoltárokat énekelnek, vagy buzdítást hallgatnak, vagy kéréseket mondanak (De anima). Szent Ágoston felsorolja, hogy az Apostolt (újszövetségi levelek), a zsoltárt, és az evangéliumot hallgatjuk (165. beszéd). Másutt pedig felsorolja a különböző szokásokat. Zsoltárokat azért éneklünk - mondja - hogy egymást buzdítsuk. Egy szívvel, lélekkel mondjuk: jöjjetek, imádjuk az Urat. Ezután az evangélium következik a tíz leprásról. Ma három olvasmányt végeztünk, egymástól elválasztva (126. beszéd). Rómában Nagy Szent Leó pápa (+461) egyik homíliájában így kiált fel: a dávidi zsoltárokat nem a magunk fellendülése miatt, hanem Krisztus Urunk dicsőségére énekeljük egy szívvel. János diakónus (+872/882) Nagy Szent Gergely pápa életéről szóló művében neki tulajdonítja ezt a liturgikus műfajt. Azonban ez a tanúságtétel kissé későinek tűnik. Az I. Római Ordo (liturgikus rendtartás) már említi, hogy a kántor miután elénekelte választ (responsum), ha volt idő, az Alleluját is énekelte, és a verset. Ha nem volt rá idő, akkor csak a választ. Cantatorium-nak nevezték azt a könyvet, amely ezeket az énekeket tartalmazta - állítja írásában Amalarius (+850). Hazájában Gradale-nak nevezték e gyűjteményt. Valószínűleg a könyv terjedésével terjedt el a Graduale, illetve a Graduale név, amellyel később ezen énekeket tartalmazó könyvet Graduale Romanumnak nevezték. A legrégibb Cantatorium-nak a Monza-it tartjuk a 9. század második harmadából. Az olvasmányközi énekek három csoportját különböztetjük meg: a Válaszos zsoltár, az Alleluja felkiáltás az evangélium előtti verssel és a Tractus (nagyböjti idő speciális éneke).