Adoremus 2005. április [antikvár]

Részlet: 1. A prefáció (1) A latin eredetű kifejezés jelentése: beszéd, amely megelőzi a szónoklatot. De egyes magyarázók szerint a közösség előtt, a közösségért vagy a közösség miatt elhangzó beszéd. A liturgikus használatban az Eukarisztikus ima bevezető könyörgése. Természete szerint az Isten és a közösség előtti ünnepélyes ima. A prefációk története a szakramentáriumok korába nyúlik vissza. Számuk nagyon különböző volt az egyes korokban. Amíg a Veronai szakramentárium 267 prefációt tartalmazott, addig a Gelaziusz-féle már csak 54 darabot. Ettől kezdve a számuk nagyon változó. Igazi szabályozást az V. Pius féle Misekönyv hozott, amely számukat tízben állapította meg, de a 20. században még néhány új került bevezetésre. Már a II. Vatikáni Zsinat alatt két új prefációt is használtak (a Szentlélekről és egy jubileumi mise prefációja). A Misekönyv 1970. évi kiadása már 81, az 1975. évi Misekönyv már 84 prefációt tartalmazott. Az utóbbi években megjelentek újabb misék, illetve mise gyűjtemény számos új prefációt hozott. Az új szentek miseszövegei kapcsán egy ősi szövegeken alapuló prefáció készült (Isten ereje nyilvánul meg a vértanúk győzelmében). Ez a számos új prefáció azért kerülhetett a Misekönyvbe, mert a legrégibb szövegek ezeknek bő tárházával rendelkezett. így -valóban - a régi kincsekből gazdagodott az Egyház liturgikus élete. A prefáció részei a következők: 1. Bevezető dialógus három felszólításból és válaszból áll. Az „Úr legyen veletek" már a 3. századi misekánonban szerepelt. Jelentősége abban áll, hogy a mise elején tanító Krisztus most abba az új világba hív, ahol majd a szentségi színek alatt lesz jelen. A belépést a második felszólítás segíti: „Emeljük fel szívünket". Oly szent és csodálatos eseménynek lehetünk majd részesei, hogy ezért az átlépésért azonnal adjunk is hálát - a harmadik felszólítás tanítása.