Belvedere Meridionale 1994. február-március [antikvár]

BELVEDERE Mángorlófa és szemiotika 94/VI. 1-2, Referátumok „Tört tojásnak alsó fele Válik alsó földfenékké, Tört tojásnak felső fele A felettünk való éggé" (Kalevala) Vajon mi köze van egymáshoz a mángorlófának és a szemiotikának? A kérdés felettébb profán, azonban ha a 1. ábrán látható mángorlófa-díszítményt jobban megvizsgáljuk, talán már „dereng" valami. A szemiotika jelekkel foglalkozó tudomány, melybe beletartoznak ugyanúgy a nyelvi, mint a néphagyomány „jelei1', gazdag motívumok, díszít-mények, szimbólumok. A néphagyomány jeleivel foglalkozó tudomány az etnoszemiotika (egyes helyeken etnográfiai szemiotika. ) Az etnoszemiotikával foglalkozó kutatók szerint a néphagyomány jeleire is alkalmazható a Jakobson-féle modell, melyet a középiskolában már megismerhettünk. Ennek leegyszerűsített változata látható a 2. ábrán. Hogy megértsük, hogyan alkalmazható ez a séma a néprajzban, vegyünk egy példát. Kukoricafosztáskor a legjobb mesemondó elmond egy történetet. Ő a feladó, s üzenetéhez egy mindenki számára érthető kódot, a nyelvet használja. Az üzenet a mese erkölcsi-esztétikai tartalma, amit a vevők (jelen esetben a mesét hallgatók) megértenek és átélnek. A néprajzot, mivel a feladó és a vevő ismeretlen (nem tudjuk, ki szerezte a mesét, népdalt stb., és kinek adta elő először) elsősorban a kód és az üzenet érdekli. Hoppál Mihály az emberi kódok csoportosítására egy, a kutatásban igen jól alkalmazható ábrát szerkesztett (3. ábra). Egyszerűbb dolgunk van a szóbeli hagyományokkal (népmese, népdal), hisz ebben az esetben azt a kódot használják az üzenet közlésére, melyet minden ember ismer, a nyelvet. Sokkal nehezebb a helyzetünk azonban a vizuális kódokkal, melyek a díszítőművészetben jelennek meg (például: tojásfestés, szövésminta). Amint erre már több szerző rámutatott, ezek között a díszítmények között elenyészően kevés az olyan motívumok (kódok) száma, melyet a motívumot használók, vagy alkalmazók maguk is valamiféle szimbólumként fognának föl. Annyi bizonyos azonban, hogy ez a fajta művészet nem öncélú. Az ábrákat, díszítményeket nem az egyszerű szépségükért alkalmazza. Ennek igazolására az írást lehetne megemlíteni. Tudjuk, hogy mielőtt betűformává egyszerűsödtek volna, az egyes szavaknak megvolt a képi megfelelője a reális valóságban. Feltételezhetjük, hogy hordoztak valamiféle jelentést (bajelhárító, óvó, esetleg tabu-témák képi, elfogadott ábrázolását) a népi kultúra jelei is. / 1989-ben Orosházán az Észak utca 9. sz. ház padlásán bukkantam egy mángorlófára, amely rögtön felkeltette az érdeklődésemet, ugyanis egy addig általam ismeretlen ábra volt rávésve (l.ábra). Az ábrán kívül rajta volt készítőjének neve (Boros Pál) és a készítés dátuma (1866). Sajnos bővebb felvilágosítással a jelenlegi lakók nem szolgálhattak, így nem tudjuk, vajon milyen alkalomból készült a tárgy, és kinek készítették.