Budapesti Szemle 156. kötet 442-444. szám [antikvár]

Első közlemény. Elsimultak a haragos hullámok s a végtelen égbolton az utolsó felhőfoszlány is letűnt a messze láthatár szélén. Fenséges végtelenség, magány, a természet nagy impassibi-litása. Fény, mely sötét árnyat vet a szívre; nyugalom, mely felkorbácsolja a hullámokat a lelki világ nyugtalan vizein. Tengerbe hullott egy ragyogó meteor, kialudt egy lánggal égő tűzlélek, vagy talán csak alakot cserélt a természet, e nagy vegyész kezeiben, átváltozott «into somet-hing rich and strange». Oh Istentagadó nagy lélek, hogy' lehettél volna te semmivé! A tiedhez hasonló intellectum már szinte kézzelfogható, csaknem materialis erő, mely átalakul, de el nem vész. Mi lehetett volna még Shelley-ből, ha megérheti a Goethék, Shakespearek korát ? Mivé forrhatta volna ki magát ez a lélekóriás, «might have been» lehetett volna? keserű, könnyet facsaró töprengése a véletlenben hivőnek. A mult század angol irodalma mesésen gazdag költőkben, a sors két kézzel szórta a szellemi kincseket a szigetországra. Adott sokat és elvett sokat. Három nagy költő: Byron, Keats, Shelley virágjában tört le; egy, Byron, már elérte pályája zenithjét, de kettő: Keats és Shelley még messze volt attól. Még friss volt a papiron az írás, még nedves a tenta s már merev a kéz, mely a betűket rótta s az eszmék harczos katonája kidőlt a sorból. «Gestern noch auf stolzen Rossen _ Heute durch die Brust geschossen. Morgen in das kühle Grab.» Pusztulnia kellett, de míg testében volt a lélek, valóban élt, küzdött, lelkesedett és ki tudja megmérni Budapesti Szemle. CLVI. kötet. 1913 *