Budapesti Szemle 1909. november [antikvár]

Részlet a könyvből: EERENCZY ISTVÁN EMLÉKEZETE.*) Nemcsak a mezők virágai hajtanak ki újra a földerülő ég alatt, hanem a valamikor érdemetlenül megtépett, szúrós tövissel megrakott koszorúk is újra nyitnak, megteljesednek, kivirulnak a megértés fényénél és a kegyelet melegén. Ezzel a világossággal közeledünk ma Ferenczy István emlékéhez, ki e kis város falai közül most körülbelül száz éve indult el pályát törni magának, hogy harmincz év múlva hajótörötten ugyanide térjen vissza s itt találja mindeddig jeltelen sírját. A megértés törekvésével jövünk, mely nem egyedül alkotásai művészi értékében fogódik el s tehetsége határainak kijelölésében, fogyatkozásainak bírálatában érvényesül, hanem egész pályájának, munkásságának köztörté-neti értékére irányul s azzal a melegséggel ragyog, melyet Ferenczy indítékainak egyetemes jelentősége és mélysége, kitartásának szenvedélyes ereje, a kedvezeilen viszonyokkal folytatott küzdelmének megragadó képe, végzetes bukásának gyógyíthatatlan keserve s elvérzésének egyszerűségében emberien nemes emelkedettsége ébreszt bennünk. Tele vagyunk annak érzésével, hogy új utat tört lappangó nemzeti erőnk érvényesítésére; hogy a művészi és nemzeti lelkesedés összeolvadásában egész szellemi történetünknek egyik legjellemzőbb és legmegragadóbb alakja, Körösi Csorna Sándor társa; hogy az áldozat, melyet nemzetének hozott, «mindene volt az áldozónak)). Régi koszorúját, melybe Vörösmarty fonta a legkedvesebb virágot, ezt a szerény és megtépett koszorút ma tövistelenül, megteljesedve, új viru-lásban hozzuk új sírjára. *) Ünnepi beszéd Ferenczy temetési ünnepén, Rimaszombatban, szept. 26. Budapesti Szemle. CXL. küiet. 19Ü9- H