Budapesti Szemle 1912. I-IV. [antikvár]

SZÉCHENYI MAGYARSÁGA. 1840 november 19-dikén, Pest vármegye gyűléstermében Kossuth Lajos ejtette ki először azt a két szót, mely azóta minden magyar szívben és magyar ajkon Széchenyi István nevével összeforrott: «legnagyobb magyar». A loyalitáa nemes fölhevülésével ismétli e szavakat a Kelet népére írt Feleletében, a magyar politikai irodalomnak e legnagyobbszerű és legmegrendítőbb párbajában ékesszólásának ragyogó fegyverével, mielőtt védekeznék, mintegy tisztelegvén nagy ellenfele előtt. Okát is adja: «Széchenyi ujjait a korszak ütőerére tévé és megértette lüktetését; nem ismer senkit históriánkban kiről elmondhatnék, hogy százados hatásra számított lépései sem korán, sem későn nem érkeztek.» Ez a magyarázat azonban a «legnagyobb magyar» kifejezés tartalmának csak egyik mozzanatára vonatkozik, arra, hogy minden magyarok között a korát igazán megértő és irányzó Széchenyi a legnagyobb. De előttünk már politikai ós írói pályájának folytatása s életének tragikus vége, nyilvánosságra került naplói és levelezése, történetünknek későbbi fejleményei megvilágítják a másik mozzanatot is, azt, hogy magyarságban sem volt nála senki nagyobb. Nem, a magyarságnak legjellemzőbb közérzésében: a hazaszeretetben, melyben összefoglalva fejezi ki szülőföldje és sokat korholt faja iránti égő szeretetét. Kifejezte minden cselekedetében, indítékaiban és czéljokban egyaránt, és valamennyi szavában, a ritkább lelkesítőkben ép úgy, mint a sokkal sűrűbb korholókban, sújtókban, sőt csufolókban. Mint a hogy a keserű ízbe olykor szinte az égés érzése vegyül: az ő honfiúi keserűségében, kitörésének mélységében és erejében, hangjának maró gúnyjában egy belső tűznek örök