Communio 1995. Húsvét [antikvár]

A kereszténység második évezredének végén filozófiai irányzatok tucatjai próbálják rávenni a teológia hivatott művelőit: hagyjanak föl végre az emberi élet egyik legnagyobb misztériumának, a szenvedésnek a kereszt fényében történő, Krisztus óta töretlen folyamatosságú értelmezésével. Inkább térjenek meg a „nyitott" gondolkodás híveinek táborába és velük együtt hirdessék: a szenvedés értelmetlen, értelmezhetetlen, ezért kikerülhetetlen, az élet nem éri meg, hogy megéljék. A válasz ezekre az ember gőgjétől átitatott kísértésekre akkor lesz egyre hitelesebb, ha mind mélyebbre hatolunk Isten és ember szenvedésének szemlélésében. Mem egyéni jámborság eredménye, hogy 11. János Pál pápa külön enciklikát szentelt az üdvözítő szenvedésnek. Ez a hiteles keresztény lelkület járja át Babits Mihály költeményét is: Ki farag valaha bennünket egészre, ha nincs kemény vésőnk, hogy magunkat vésne, ha nincs kalapácsunk, szüntelenül dúló, legfájóbb mélyünkbe belefúró fúró? Szenvedésre lettünk mi. ^ I Szenvedni annyi, mint diadalt aratni: Óh hány éles vasnak kell rútunk faragni, míg méltók nem leszünk, hogy az Ég királya beállítson m^dan szobros csarnokába. Krisztus Urunk, segíts meg! Psichoanaiysis christiana